Lehet, hogy kicsit rejtélyes a cím, de amikor végig olvasod a történetet, akkor fogod megérteni, hogy miért erre került a választás.
Valahol a világon él egy család, ahol a gyermekek már felnőttek, mindegyik a saját életét éli. Mindamellett szeretik a szüleiket, és időnként látogatják is őket.
Az egyik gyerek, érzelmileg talán jobban kötődik édesanyjához, mint a többi, de a sátán mégis képes volt kettőjük közé állni. Valami félreértés, szándék nélküli megbántás következményeként, egy ideje már, hogy nem látogatott haza a szülői házhoz.
A többiek szomorúan tájékoztatják édesanyukat, hogy testvérük, majdnem sír a kialakult helyzet miatt. Szomorúan veszik tudomásul a sátán pillanatnyi győzelmét, de a fogoly nem tud vele mit kezdeni. Szomorú, majdnem sír, de a büszkesége megkötözi.
Pedig a napok kegyetlenül telnek, és egyszer visszafordíthatatlan lesz minden. Hisz most még a büszkeséget ledobhatná magáról, és elmehetne haza újra ahogy addig, azonban inkább szenved, minthogy megtegye. Most még a rég nem látott édesanyával találkozhatna, de vajon holnap ugyan ezt megteheti e? Most még egy öleléssel, egy mosollyal helyre lehetne mindent hozni, de vajon holnap nem lesz e késő?
Most még a megbocsátás a szívükben készen áll, csak meg kellene tenni azt az első lépést, ami által a bilincsek lehullanának és a sátán terve végül is kudarcba fulladna.
Mert tudnunk kell, hogy kegyetlen és visszafordíthatatlan az idő. „Amit ma megtehetsz, ne halazd holnapra” – még a közmondás is ezt mondja.
Tehát kegyetlen az idő, és eljön egy nap, mikor az Úr haza hívja idős édesanyját is, és akkor már félre tolva büszkeségét, hiába megy haza, mindhiába keresi a nem találja. Hasztalan imádkozik, hogy csak még egyszer láthassa, nem adatik meg, soha többet neki. Csodát remélve elképzeli újra, hogy feltűnik édesanyja ismert alakja, hallja határozott lépéseit, ahogy közeledik, és látja azt a mosolyt az arcán, ami akkor is ott volt, mikor neheztelt rá.
Most még, ha menne megtalálná a megszokott helyén, nem fordulna el tőle, hanem, mint mindig: Haza várja!
De nem olvad meg a jéghegy, a büszke kemény szív kitart, száguldanak a napok egymás után, és míg egyszer végül elfogynak!
MÉGIS MIÉRT NEM?
Dózsa Lajosné