Egy kis városkában nagy embertömeg verődött össze, egy esti evangelizációra. A szónok kemény szavakkal ostorozta a bűnt, és élénk színekkel festegette ennek hit és erkölcsromboló következményeit. Ezek az emberi társadalom minden rétegében fellelhetők. Voltak, akik igazat adtak neki, némelyek azonban ugyancsak méltatlankodtak erős kifejezésein.
Az utóbbiak között volt egy harminc év körüli fiatal férfi is, aki azzal volt megbízva, hogy bármi módon zavarja meg az összejövetelt. Kövekkel felfegyverezve hallgatta társaival a szónokot. Az ő intésére kellett volna kiindulni a kőzápornak.
A szónok lelkesen, szent hevülettel és meggyőződéssel beszélt. Pőrére vetkőztette a bűnös társadalmat. Fiatalemberünk hallgatta mindinkább egyre feszültebben, és feltűnő érdeklődéssel közben karjait leengette, a kövek a földre estek, aztán hangosan felkiáltott: „Igaza van, igaza van, én is bűnös vagyok!”
Kollegái azt hitték, hogy hirtelen megőrült, de ő nem tágított, hanem még hangosabban kiáltozta: „Igaza van, igaza van, én is bűnös vagyok!”
Aztán könnyes szemekkel, mindenki megrökönyödésére odarohant a meghökkent szónok elé s, megkérdezte tőle: - Mondja csak jó ember, honnan ismer ön engem? Éppen az előbb említett, hogy loptam. Igaza van, tolvaj vagyok, bűnös, házasságtörő, iszákos, veszekedő, salakja az emberi társadalomnak, egy Istent tagadó, Krisztust gyalázó! És hangosan zokogni kezdett. Dehogy hallotta a szónok vigasztaló szavait, folyton csak azt hajtogatta: Bűnös vagyok, házasságtörő, egy erkölcsi hulla!
Aztán hirtelen fölegyenesedett, és diadalmasan felkiáltott: Most már értem, most már tudom, ezért halt meg Krisztus!
Végül leborult, s, egy megtért bűnösnek hálaimája csendült fel az ajkán, Isten trónusához.
Az összes jelenlevőn, cinkostársain is, mély megilletődés és meghatottság vett erőt. Mindnyájan úgy ismerték, mint hírhedt Istentagadót. De ettől a perctől kezdve a dühös farkasból legszelídebb bárány lett.
Isten karja elég erős ahhoz, hogy még legerősebbet és legelvetelmültebbet, is zsákmányává tegye.
Dózsa Lajosné