A következő történet nagyon jól bemutatja az utolsó idők emberi közönyét, ahol az emberek magukat szeretőkké… kérlelhetetlenekké és gonoszokká váltak:
Péntek délután a munkából mindenki siet hazafelé, vagy éppen a hétvégi bevásárlását bonyolítja le. Ilyen sietségben volt Dorina és Feri is, de nem az említett dolgok miatt.
Ezen a napon is Dorina a munkája befejeztével, elindult férje munkahelyére, hogy onnan kocsival együtt menjenek tovább. A mostani találkozásuk eltért az előzőektől, ugyanis a férje, alig tudott kivánszorogni a munkahely kapuján. Nagyon rossz állapotban volt, mert a rosszullét és a hányinger annyira kivette az erejét, hogy alig tudott a kocsiba beszállni. Dorina mikor meglátta, gyorsan a volán mögé ült, hogy igyekezzen minél előbb olyan helyre vinni, ahol segítenek rajta. A kocsik egymás után lassan araszoltak, ami nagyon sok időnek tűnt, hiszen szerettek volna minél előbb kijutni a városi forgatagból.
Eközben eszükbe jutott, hogy még tankolni is kellene, mert nem érkeznek haza annyi üzemanyaggal, és még a tankolás is időt vesz igénybe.
Gyorsan a benzinkút felé vették az útjukat, és már nem is jártak messze tőle, amikor Feri a kezével jelzett, hogy álljanak meg azonnal.
Dorina lassított, és lehúzódott az út szélére. A férje gyorsan kinyitotta az ajtót, és kirohant, mint ahogy mondani szokás: „Mint Zrínyi a várból” és a járda melletti fához viharzott, ahol akkor már sugárban orrán, száján ömlött a félig feldolgozott ételmaradék. Szegény egyik kezével a fát fogta, a másik kezében zsebkendővel a száját, orrát törölgette, közben kegyetlenül öklendezett.
Dorina nem tudta mit tegyen, a kocsit nem hagyhatta ott, így csak nagy izgalommal várta mi történik?
A tehetetlen tétovázását hirtelen egy kiskutya szakította félbe, ami a járda másik oldalán a kerítésen belül óriási ugatásba kezdett. A fehér, barnafoltos kiskutya, akkora lármát csapott, hogy a kényszerhelyzetben lévő Feri, nem tudta csendben lebonyolítani az amúgy is kellemetlen kínjait, mert a kutya felverte az egész környéket. Úgy ugatott, mintha fizettek volna érte, két lábra felágaskodva csaholt kifelé a kerítésen. Szörnyen kellemetlen volt! "Mintha a Köztisztasági Hivatal beöltözött embere komoly megdorgálást végzett volna." Persze ő csak egy kutya, de volt véleménye. Valószínűleg már volt része máskor is hasonló látványban, vagy éppen természetbarát volt, vagy csak nem tudta, hogy miért ereszkedik, majd négykézlábra, azaz ember?
A nagy kutyalakodalomra a közeli benzinkútnál álló kocsikból mindenki felfigyelt és emberi szemek meredtek kifelé szegény Feri tevékenységére. Látszott az arcukon, hogy gondolatban mindegyik történetet fűzött a látott eseményhez. Vajon az az ember miért hány? Biztos vagyok benne, hogy a péntek délutáni munka után is képesek voltak az emberek, erkölcsileg kritizálni szegényt. Bár mit mondjak? Talán volt, aki mégsem ítélkezett felette? Nem tudni, talán volt, aki fülig érő szájjal nevetett, amíg mások komoly tekintettel meredtek rá a véleményüket magukban tartva.
Az egész szituáció akkor ívelt a csúcsára, mikor a kutya kitartó ugatására előjött a házigazda, aki nagy gúnyosan a kerítés túloldaláról megkérdezte:
- Na, mi van, berúgtál? – szegény a kezével még akkor is csak kapaszkodott a fába, és a hányás okozta kimerültségében csak annyit tudott kinyögni:
- Dehogy, a munkából jövök.
- Ja, akkor meg vírus, menjél már innen, mert az fertőző! Menjél arrébb! – ismételgette és magához hívta a kutyáját, hogy nehogy elkapják. Aztán gyorsan elindultak a ház felé.
Ezután csend lett. Feri reszkető lábbakkal ült vissza a kocsiba, és nagyon kutyául érezte magát. Az akaratán kívül történt esemény miatt, látványosan meg lett szégyenítve. Hazafelé ők is csendben ültek és gondolataik azon jártak, hogy milyenek is az emberek? Milyen ítélkezők, kárörvendőek, befelé húzódóak, csak magukat óvják.
Kinek jutott volna eszébe, hogy odamenjen és megkérdezze: Fiatalember rosszul van? Miben segíthetek?
Ha esetleg a házigazda, a vádló gúnyai helyett, egy vödör vizet hozott volna ki a szerencsétlennek, hogy megmossa az arcát és kezét… Helyette magát és a kutyáját féltve elvonultak, nehogy rájuk ragadjon valami.
Ez aztán igazán emberi közöny, a másik ember iránt!
Dózsa Lajosné