Volt egy keresztyén lány, akit Isten zenei szolgálatra hívott el, és a dicsőítésben nagyon megáldotta. Szép énekhangja volt és igazi tehetség a gitározásban is.  Boldogan eljárt a próbákra és örömét lelte a többi fiatallal együtt az Urat szolgálni. Aztán évek teltek el és egyszer arra gondolt, hogy ő valójában még fiatal és még bele sem kóstolt a világ által kínált életbe, ezért nagyon kíváncsi lett, hogy milyen is az? Elhatározta, hogy egyszer elmegy az ismerősével szórakozni, aki rendszeresen eljárt különböző szórakozó helyekre.
Elképzelését be is váltotta és ott hamarosan megismerkedett egy fiúval, aki gyakori programokat talált ki a baráti körében.
A fiatal nő, mivel megszerette a fiút, elkezdett elmaradozni a zenei próbákról és végül egy idő után a szolgálatból is kimaradt. Majd idővel teljesen átitatódott a világnak azzal a csábító illatával és mivel párja gondoskodott róla, hogy ne unatkozzon, így a napi imái is szépen lassan elmaradoztak.
Hogyan is szoktuk mondani? „ A sátán sokat ígér, keveset ad és mindent elvesz” 
Szépen betöltötte a lány idejét különféle programokkal, tervekkel, és már úgy tűnt, hogy nem is hiányzik neki Isten.
Ezután a fiú feleségül vette a lányt, majd szépen megszülettek a gyermekek is, de aztán a hétköznapok egyre szürkébbek lettek. A sok munka és a teendők egyre feszültebbé tették és egyre inkább azt érezte, hogy valami hiányzik az életéből. Megpróbálta leplezni ezt az érzést még maga előtt is, de valahogyan nagyon elege lett a dolgokból, magányra kezdett vágyni. Vágyott egy kis csendességre, hogy újra elmélyedjen a gondolataiban, mint régen.
De természetesen nem igazán volt lehetősége a családi élet zajától arra, hogy leüljön egy sarokba egyedül, hiszen a gyerekek is folyamatosan igényelték a törődést és a férje sem hagyta ezt. Ezért szinte sosem volt ideje önmagára. Ennek ellenére azért próbálkozott, de valahogyan mindig úgy alakultak a napjai, hogy csak a holnap reménye maradt a számára. Mintha csak egy lassan távolodó buszra szeretett volna felugrani – de mintha sohasem tudta volna utolérni és közben csak teltek az évek.
A férje a munkán kívül állandóan a barátokkal töltötte az időt, sörözőkbe jártak, ittak, szórakoztak és egy idő után emiatt teljesen megromlott a kapcsolatuk és a házasságuk is. Lassan úgy érezte, hogy a gyermekeihez sincs türelme, és ez fájt neki, hiszen a gyerekek nem tehettek semmiről.
Egyik este, mialatt a férje éppen másfelé „vigasztalódott”, a gyerekek pedig játszottak egy csendes sarokban, kezébe vette a gitárját, és elkezdett rajta játszani. A gitár húrok lágy pengése könnyet fakasztott a szemében és azon vette magát észre, hogy egy dalt játszik, és énekel. Könnyei végig peregtek az arcán majd a gitárral kezében letérdelt az Úr előtt. Szívéből felszakadó bűnbánatra jutott és könyörögve kérte az Istent, hogy bocsásson meg neki. Valamennyi idő elteltével, mikor újra lábaira állt, letörölte a könnyeit, majd mosolyogva újra elkezdett énekelni. A gyerekek beszaladtak a szobába, csillogó szemmel nézték, hogy anyjuk mitől olyan boldog? Megálltak és hallgatták a dalt.
Végül odamentek egészen közel hozzá és azt kérdezték?  - „Anya! Te máskor is miért nem énekelsz, olyan szép hangod van? Ez a dal sokkal szebb, mint amit mi ismerünk. Énekeld el nekünk újra!”
Ekkor az anyjuk elkezdte újra énekelni a dalt, szemében könnyek csillogtak. Énekelt még néhány éneket és nagyon boldog volt!
Aztán elkövetkezett az a  pillanat, amit már szinte előre sejtett, szívében már szinte készült rá, de nem gondolta, hogy ez éppen ma este fog bekövetkezni.
Hirtelen kinyílott az ajtó és a férje lépett be rajta. Most nem volt ittas állapotban, mit szokott. Bátor léptekkel közeledett feleségéhez és azt mondta: - „Kérlek segíts összecsomagolni, mert elköltözök. Mély döbbenet és csend vette körül az előbb még boldogan mosolygó családot. A feleség csak annyit kérdezett: „Van valakid, akihez elköltözöl?”- Igen van! – hangzott a szívtelen válasz.
A gyerekek könnyes szemekkel nézték végig az eseményt, majd az apa maga mögött behúzta az ajtót. Az anya magához ölelte két gyermekét és eleredtek szeméből a könnyek. Akkor este egy ágyba feküdtek le mind a hárman és megpróbáltak megnyugodni.
Reggel a kisebbik gyerek arra kérte az anyját, hogy énekelje el azt a dalt, amit az előző este énekelt. Amíg az anya énekelt, szépen felöltözködött és kirakta a ruháit a gyerekeknek is. Miután mindannyian felöltözködtek az anyjuk azt mondta: - „Ma elmegyünk egy olyan helyre, ahol ilyen énekeket fogtok hallani.”
Elindultak és a gyerekekben nagy izgalom lett úrrá, hogy vajon hova is mehetnek? Aztán megérkeztek és beléptek egy szép magas ház ajtaján. Az asszony a sarokba pillantott és meglátta azt a helyet, ahol ő évekkel azelőtt ült. Senki nem foglalta el a helyét. „Visszavártak” - gondolta csendben.
Könnyes szemekkel ment előre és letérdepelve kért bocsánatot az Úrtól, a Pásztortól, és a gyülekezettől.
A Pásztor felállt és azt mondta: - „Haza tért végre az eltévedt bárány”! Ekkor többen sírva fakadtak és elkezdték énekelni azt az éneket, amit ő az este is énekelt.
A testvérnő boldog volt, mert szívében érezte a megbocsátást. Tudta, hogy Isten az elhívását nem vonja vissza, Ő mindig visszavár, mert Ő a szerető Isten!