Mikor fiatal hívő voltam mindig elcsodálkoztam azon, mikor a pásztor azt mondta: „Az adakozás nem kötelező, hanem Istentiszteletünk része”gyülekezetünkben soha nem vitték körbe a perselypénz miatt a kosarat, hanem a falon fel volt rögzítve egy kis persely, ezt mindenki tudta, és ahogy a szíve diktálta, és persze a pénztárcája engedte, magától adakozott. Lehetséges voltak ott is kérdések, hogy mit jelent a tized és mit az adakozás? Annyi amennyi 1 hónapba bejön jövedelem, vagy tisztán, ami neked megmarad? Még ha néha zavart is okozott ez a megfejtés, de mindenki jó szívvel tette a perselybe az odaszánt kis pénzét. A testvérek tudták, hogy ahhoz, hogy az Imaházat fenntartsuk, pénzre van szükség. Tehát az Úrnak adjuk, és a megbízott személy Istentől kapott bölcsességgel gazdálkodik belőle. Amikor gyűjtés volt valakinek a megsegítésére, akkor is soha nem szégyenkeztünk az összeggel, mert a testvérek mindig tudták, hogy az Úr is ekképpen segíti meg őket, amint ők másokat. Az egyik Ige azt mondja: „A jókedvű adakozót szereti az Isten” És ezzel már meg is fejtettünk mindent. Mindent Istentől kapunk, és abból egy keveset adunk az Úrnak, az Ő munkájához, és ezt jókedvvel tesszük. Nem görcsösen szorítva a pénzt többször is átgondolva, hogy bele tegyem -e, hanem azzal a tudattal adom, hogy az, az Úrnak jár. Annak adok egy keveset, akitől kaptam és nem várok érte semmit. Ez nagyon fontos, mert másként érdekből teszem, és nem valószínű, hogy az Úr fog válaszolni erre. Isten nem egy automata, hogy bedobom a pénzt és Ő kidob érte nekem valamit. Tanuljuk meg tehát, hogy önzetlenül adakozzunk, mert : „A jókedvű adakozót szereti az Isten.”