Egy kis városkában nagy embertömeg verődött össze egy esti evangélizációra. A szónok kemény szavakkal ostorozta a bűnt, és élénk színekkel festegette ennek hit- és erkölcsromboló következményeit, melyek az emberi társadalom minden rétegében fellelhetők. Voltak, akik igazat adtak neki, némelyek azonban ugyancsak méltatlankodtak erős kifejezésein.
Ez utóbbiak között volt egy 30 év körüli fiatal férfiú is, aki azzal volt megbízva, hogy bármi módon zavarja meg az összejövetelt. Kövekkel felfegyverezve hallgatta társaival együtt a szónokot. Az ő intésére kellet volna megindulni a kőzápornak.
A szónok lelkesen, és szent hevülettel beszélt. A fiatalemberünk hallgatta mindig feszültebben és feltűnő érdeklődéssel, közben a karjait leengedte, a kövek a földre estek és hangosan felkiáltott: - Igaza van, igaza van, én is bűnös vagyok!
Kollegái hirtelen azt hitték, hogy megőrült, de ő nem tágított, hanem még hangosabban kiáltozta: - Igaza van, igaza van, én is bűnös vagyok!
Aztán könnyes szemekkel odarohant a meglepődött szónokhoz, és megkérdezte tőle: - Mondja csak jó ember, honnan ismer ön engem? Éppen az előbb említette, hogy loptam. Igaza van. Bűnös, házasságtörő, iszákos, veszekedő, salakja az emberi társadalomnak, egy Istentagadó, Krisztust gyalázó… És hozzákezdett zokogni. Nem hallotta a szónok vigasztaló szavait, mert folyton csak azt hajtogatta: - Bűnös vagyok, házasságtörő… Aztán hirtelen felegyenesedett, és újra felkiáltott: - Most már értem, most már tudom, ezért halt meg Krisztus!
Végül leborult, és a megtért bűnösnek hálaimája csendült fel az ajkán.
Az összes jelenlévő cinkostársai mind úgy ismerték, hogy egy Istentagadó, de ettől a perctől kezdve a dühös farkasból bárány lett!
Isten karja elég erős ahhoz, hogy még a legerősebbet és a legelvetemültebbet is zsákmányává tegye.