Bizalomhiány?
Az egyik asszony megkérdezte az 50-60 körüli nagymamát:„Na és neked hány unokád van már?” Az zavartan halkan mondja: „Egy.”- A másik tovább feszegeti a helyzetet. „- Akkor a nyáron itt nyaral nálad a gyerek?- „-Nem.”- volt rá a még csendesebb válasz. „Miért nem, itt ez a jó levegő, és neki is biztos jobb lenne.” Nem volt rá válasz.„ És hány éves a gyerek, fiú, vagy lány?”- próbált bővebbet megtudni a helyzetről. - A nő, kissé zavarba jött, de illett a kérdésre válaszolni. „11 éves, és fiú. Mikor kicsi volt akkor azt mondták, hogy ha majd nő, akkor elengedik, aztán nőtt, de mégsem engedték el hozzám soha, egyetlen napra sem. A menyem anyjához viszik el minden nyáron.”- De nyáron kívül van más időszak is- próbálta erőltetni a beszédet tovább a másik. –Nem baj, már megszoktam. Így fogadom el. Talán az lehet az oka, hogy mikor kicsi volt és mindent megengedtek neki, próbáltam szólni, hogy ez később nem lesz jó irány. Nem fogadták el, és inkább távol tartják tőlem. Igaz is, nem az én gyermekem, hadd neveljék, legalább ha elrontják, nem engem hibáztatnak.”- fejezte be a nagymama a témáról a véleményét, de szavaiban a szomorúság észrevehető volt. A másik csak nézett rá, és megszólalt újra. Fájó pontok ezek nekünk, fiús nagymamáknak, mert valaki megkérdezi, hogy hány unokád van, stb. a legkevesebbet tudjuk elmondani, hisz alig tudunk a gyerekről valamit. Én is megkérdeztem a menyemet, hogy a nyáron elhoznám egy néhány napra az unokát, ha ideadja. Aztán csak az volt rá a válasz, hogy: „Majd meglátjuk addig még! Azóta nem mondom neki, jó helyen van a másik nagymamánál.” – fejezte ő is be a beszédjét, kicsit furcsa hangon. Oldalra néztem, és láttam, hogy a zsebkendőjét kereste.
Ekkor a kenyeres kocsi megérkezett, és pityergés helyett másra figyeltünk.
A reggeli beszélgetés azonban nem maradt el nyom nélkül bennem, mert arra gondoltam milyen sok nagymama éli át ezeket a bántalmakat. Valamikor a mi időnkben milyen hálások voltunk, mikor elvihettük a gyerekeinket a nagymamához. Sokszor napokig ott voltak, és jól érezték magukat. Volt mikor rákiabáltak, vagy éppen meg is csapkodták a feneküket, de mikor a gyerekek elmondták, csak elmosolyodtam, mert tudtam, hogy ok volt rá. Én bíztam az anyámban, hogy szereti és nevelni akarja őket.
Nagy élményekkel tértek mindig haza, és sok-sok nevetés kísérte a meséjüket. Pedig mi is ott abban a községben laktunk, de a nagymama az egy más íz volt! Ott voltak kiscsibék, kacsák amiket tömni kellett, vitték a vizet nekik stb.
A nagyobbik lányom ma is emlegeti, mikor mama az ölébe vette és a cserépkályha mellett ülve, órákig tudott mesélni. A mama puha ágya, a benne való ugrándozás, reggeli pillés tej, kaláccsal, a mama hangja: Gyertek reggelizni! Sorolhatnám azokat a kincseket, amit a mama rejtett magában, és mindig adott egy- egy kicsit, amit felnőtt fejjel sem felejtenek el. „Mama ahogy ült a széken és ahogy késsel vagdalta az almát, soha nem felejtem el!”- mondta a lányom.
Hol van ma ez a gyerekekben? Ki a hibás ezért? A szülő, aki túlzottan félti a gyermekét? A városi gyerekek nem vágynak vidékre? Vagy van jobb időtöltés, mint a nagymama, ott van az internet, és lehet jót csavarogni a barátokkal? A papucs férj, aki nem vívja ki, hogy az ő anyja is nagymama?
Vagy éppen bizalomhiány? Mondhatni talán ezt a szót? Bizalomhiány van a nagymamák iránt? De ha nem nevelik meg a gyereket, hogy szeretni tisztelni kell a szülőt, aki felnevelte, ők nem mutatnak példát akkor, hogyan fogja tudni a gyerek?
És még rosszabb: A szülők is lesznek egyszer nagyszülők! Higgyétek el szülők, ez nektek is fájni fog!!!