Csodálatos az Úr, Aki nem csak szeretetével, de védelmével is körbe vesz minket. Naponta érezhetjük a gondoskodását, amely erőt és biztonságot nyújt számunkra. Ezt a védelmet és biztonságot tapasztaltam meg a napokban, amikor az egyik kapualjból egy kitolató kocsi, nekiütközött a mi autónknak.
Nos, a történet azzal kezdődött, hogy egyik vasárnap a nagy meleg ellenére is elindultunk a gyülekezetbe. Én a hátsó ülésen helyezkedtem el, hogy a Nap tűző sugarai ne érjenek annyira. Miután beérkeztünk a gyülekezet utcájába, ott egy olyan parkoló helyet kerestünk, ami aránylag közel volt az Imaházhoz. A férjem éppen le akart parkolni az autóval, mikor arra figyeltem fel, hogy a kocsink oldalához valami erősen nekiütődött. Oldalra tekintve láttam, hogy a kapubejáróból lassan ki akart tolatni egy kocsi, viszont nem vette figyelembe, hogy mi éppen ott vagyunk. A koccanás után nagy meglepetésünkre a sofőr kicsit előbbre hajtott, aztán újból nekünk tolatta a kocsiját. Mondtam a férjemnek, hogy „menjünk már el innen gyorsabban, mert ez vezető fel borítja a kocsinkat”. Az egészben talán az volt a megnyugtató, hogy az egész koccanás nagyon lassan történt, mert a férjem is lassan akart beállni a járdaszegély mellé, és a tolató autó is csak lassan jött kifelé. Ekkor hirtelen arra gondoltam, hogy inkább kiszállok, míg nagyobb bajt nem történik. Ahogy kiszálltam az autóból megpillantottam egy rendőrautót, amely éppen az útszélén parkolt. Ekkor kiszállt belőle két rendőr, és nyílegyenesen odajöttek hozzánk. Férjem vizsgálgatta az ütődés nyomait, de hála Istennek semmi nem látszott, mivel a kifelé tolató autóra műanyag lökhárító volt felszerelve. Miután jobban szemügyre vettem látszott, hogy nem az első ilyen tolatása volt a tulajdonosnak, mert a festéknyomok erről árulkodtak. Ekkor kiszállt a kocsiból egy 80 év körüli idős férfi, és erősen bizonygatta a rendőröknek, hogy "nem történt semmi baj, majd mi elintézzük magunk között" - mondta. Eközben a fiatalabb rendőr kíváncsian engem méregetett, aztán végül megkérdezte, hogy véletlenül nem földesiek vagyunk? Én mosolyogva bólintottam, de mivel szolgálatban volt, nem akartam bővebben beszélni erről. Láttam, hogy megismert, hiszen ő is a mi községünkbe való volt, és csak néhány házzal laknak távolabb tőlünk a másik utcában. Ráadásul, amikor még tanfolyamszervezéssel foglalkoztam néhány éve hozzánk járt nagymotor és személygépkocsi oktatásra. Rövid fejbólintásomból ő is érezte, hogy nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni a munkatársa előtt. A másik rendőr megkérdezte tőlünk, hogy akarunk -e feljelentést tenni? Én gyorsan átgondolva ezt a helyzetet azt feleltem, hogy nem akarunk. Majd az idős emberhez fordult és megkérdezte, hogy hova akart menni? Erre ő nagy büszkén azt felelte - : egyetemi tanár vagyok, megyek az Egyetemre. - Milyen Egyetemen? – faggatta tovább a rendőr. - A természettudományi karon. – válaszolta.
Ebben a pillanatban átfutott az agyamon, hogy mi éppen a gyülekezetbe tartunk, ahol azt tanítják, hogy az embert Isten teremtette. Ő pedig a Darwin elméletét tanítja, hogy az ember a majomtól származik! Aztán miközben tovább haladtunk most már gyalogosan az Imaház felé, arra gondoltam, hogy talán nem is volt véletlen a két kocsi találkozása! Isten velünk volt, és nem engedte, hogy nagyobb baj történjen, pedig érezhető volt a koccanás, de csak egy tompa ütésnek tűnt, aminek nem volt ereje. Talán éppen ez volt az üzenete az egész történetnek, hogy Isten minden körülményben velünk van, és megóv bennünket a bajoktól. Engem, mindvégig az Úrtól eredő biztonság érzése vett körül, hiszen láttam, hogy nem történt nagy baj, és nem mi voltunk a figyelmetlenek. Emellett ismerős volt rendőr is, és lehet utoljára hagytam, de a legfontosabb, hogy mi mást vallunk, mint amit a tanár tanít. Tudtam, hogy védelem alatt voltunk, és ezt fizikálisan is lehetett érzékelni. Dicsőség az Úrnak érte! Az Istentisztelet után a lányom elkísért bennünket az autóhoz, és történetesen éppen akkor érkezett meg az egyetemről a tanár is, egy fiatal férfivel. Ahogy odaérkeztünk, azt mondtam neki: Hála Istennek, hogy nem történt nagyobb baj! Igen, igen-válaszolta, és megkérdezte: Pünkösdisták tetszenek lenni? Igen - válaszoltam rá, de nem javítottam ki, pedig mi Pünkösdiek vagyunk nem Pünkösdisták. Éreztem, hogy a gőgje nagyobb attól, hogy beismerné a hibáját, vagy legalább egy bocsánatkérést tenne. Talán a fia volt ott vele, vagy más idegen, teljesen mindegy, de nem akartam megszégyeníteni. Bemutatkoztunk egymásnak, és mentünk tovább az utunkra. Úgy érzem az a fontos, hogy megtudta, hogy mi hívők vagyunk, akik nem mások hibáit nagyítjuk fel, nem szégyenítjük meg, hanem megbocsátunk, szeretettel tovább haladunk, mert ezt tanultuk a mi Urunktól!
Talán eljön majd egy nap, amikor megszólíthatom még őt, hogy jöjjön el a Pünkösdi gyülekezetünkbe. Neki is szüksége van a kegyelemre talán jobban, mint gondolná. Ámen!