Mindenkinek a saját bizonysága a legnagyobb, mert ott igazán megérzi az Úr gondoskodását.
Egy ilyen bizonyságot szeretnék veletek megosztani ebben a rövidke, de számomra nagyon fontos történetben.
Vasárnap szolgálni voltunk a missziós gyülekezetben, és alkalom után fel kellett mennem a dobogóra, hogy egyik testvéremmel beszélhessek.
Miután megbeszéltük, ami szükséges, lefelé indultam a lépcsőn, ám a bal lábammal rosszul méreteztem a távolságot, és szinte láttam, ahogy előre esek a 3 lépcsőn. Abban a pillanatban, mikor felfogtam, hogy nagy a baj, a lányom ott állt a jobb oldalamon, és felkiáltott: „Jajj, anya!” Megragadta a karomat és erősen megpróbált tartani, hogy el ne essek. Aztán Isten segítségével sikerült mind a kettőnknek leérni. ………………………………….
És most sok mindent mondhatnék, úgy ahogy a világ mondaná: „Nagy szerencsém volt!” Stb. Én nem azt mondom, hanem azt, hogy az Úr féltő szemei rajtunk vannak, és angyalait mellénk állítja segítségként.
Hogy éppen a lányom közvetlen ott állt, ahol én a lépcsőn jöttem lefelé, hogy éppen észrevette a bajt, hogy meg tudott tartani, és sorolhatnám tovább, ez nem szerencse, és nem véletlen volt, hanem az Úr gondoskodása. Valószínű, a lányom sem tudta, hogy ő fogja a balesetet elhárítani, azt, amit a sátán elkészített nekem.  
„De én mindenkor veled vagyok és te fogod az én jobb kezemet.” Zsolt.73:23 - Hallom most is az Igét a fülemben, és hálás vagyok nagyon az Úrnak!

Dicsőség Istennek az Ő gondoskodásáért!!!