Abban az időben Ausztriában dolgoztam, hetenként, kéthetenként jártam haza.
Egy alkalommal örömteli sugárzó arccal –túlzás nélkül mondhatom – boldogan, feleségem azzal fogadott: „Lajos én megtértem, és már voltam házicsoportban is, erről az útról le nem téríthet senki!” - Azonnal reagáltam rá: „Miféle motoszka estekre jársz te? Felejtsd el az ilyen szektákat! Tömik a fejed mindenféle butaságokkal, csak időpocsékolás az egész.”
A feleségem elhatározása viszont rendíthetetlen és komoly volt, mert válasza meglepően keménynek tűnt: „Előtted is itt a lehetőség, szombaton evangélizáció lesz a moziban. Eljössz, és te is befogadhatod Istent a szívedbe, ha nem, útjaink elválnak, mert én felemás igában nem fogok élni.”
Szívem mélyén valahol ott élt Isten, de ezt soha nem mertem elmondani senkinek, sőt materiális világnézetemről próbáltam bizonyságot tenni, mert úgy éreztem, így vagyok igazán komoly ember.
Eljött a szombat és én is ott ültem a sorokban az evangélizációt hallgatva. Úgy éreztem, ez egy borzalom, hisz a Lelkipásztor minden egyes szava szívembe mart, és úgy éreztem, hogy kiszemelt magának és csak nekem prédikál.
Alkalom végén a pásztor odajött hozzám, és megkérdezte: „Nos barátom, mit érzel? Szólt-e hozzád az Úr?”
Természetesen én visszategeztem, és kemény szívvel közöltem vele, hogy tudod én, mindezt csak akkor hiszem el, ha Isten ide áll elém, és bemutatkozunk egymásnak. Mosolyogva ezt mondta nekem: „Tedd próbára Istent, s ha nem válaszol kérésedre, akkor mondj ilyet!” Még annyit hozzá tett, hogy amit kérek, hittel kérjem!
Vasárnap fiunkkal, aki már most lelkipásztor, mentünk vissza dolgozni Ausztriába, mert akinek a lakását építettük az ő számára is munkát ajánlott.
Én rendelkeztem munkavállalási engedéllyel, de fiunk nem.
A határhoz közeledve a magyarországi utolsó kútnál megálltunk tankolni, ahol az ismerősök azzal fogadtak, hogy borzalmas, amit az osztrákok művelnek a határon az átkelésnél, minden autóból kiszállítanak mindenkit, átvizsgálják az autót, és olyan is volt, hogy csak egy, vagy két fő tudott tovább menni, mert csak azoknak voltak rendben az okmányaik.
Kicsit félve indultam tovább, mert tudtam, hogy nekem reggel munkába kell állnom, viszont azt is tudtam, hogy fiunknak nincs munkavállalási engedélye. Elindulás után eszembe jutott, hogy mit mondott a pásztor: „Tedd próbára Istent!”
Itt az idő… Saját szavaimmal imádkoztam, és ezt kértem: „Isten, ha vagy, én most arra kérlek, hogy úgy tudjak átmenni a határon, hogy az én autómban ne turkáljanak az osztrákok, de még csak az útlevelünket se nézzék meg!”
Beálltam a sorba és rövid kettő, kettő és fél óra várakozás után már nekünk intett az osztrák vámos, hogy guruljak közelebb, mi következünk.
Itt akarom megjegyezni, hogy valóban mindenkit a-tól z-ig átvizsgáltak és bizony sok autót vissza is fordítottak.
A kezelő előtt megállva nyersen csak annyit mondott: „paszport”. A fiunk útlevelébe téve saját útlevelem, átadtam őket az osztráknak. Ahogy azt átvette, a kezelő fülkéből kilépett egy másik osztrák, és valamit mondott kollegájának, aki az útlevelünket anélkül, hogy belenézett volna, visszaadta, és egy erőteljes kézmozdulattal intett, hogy mehetünk.
Útleveleinket átvéve átgurultunk a határon, és a sírástól fojtogatva mondtam: „VAN ISTEN…” és dicsőség Neki, azóta számtalanszor bizonyította be kegyelmét és szeretetét irántam, és én szeretetében fürödve boldogan vallom, hogy az Úr engem is megtalált, és gyermekévé fogadott.