Nagyobbik fiam, aki ma már 40 éves, és sok emberi tapasztalattal rendelkezik, mikor látja, hogy szívem meg van terhelve, gyakran megnevettet, vagy bölcsen tanácsokat ad. Tudom, hogy nem a legjobb anya voltam a számukra, de megpróbáltam őket a becsületesség, igazság, őszinteség, tisztelet útjára nevelni. Nehéz körülményeink ellenére jól meg voltunk. Isten mindig kirendelte a számunkra a legszükségesebbeket. A gyerekek, mint ilyen nagycsaládban szokás, sokkal adakozóbbak, jobb szívűek voltak egymás felé, mint ahol kevesebben vannak. Néha eszembe jut és elmosolyodok rajta, hogyan osztották szét igazságosan a kedvenc cukorkájukat egymás között. A színes kis golyócskákból álló Francia drazsé, a Dunakavics, a Karamella, vagy éppen a Frutti néha 3-4-szer meg lett számolva, és újra osztva, hogy egymást be ne csapják, de ilyenkor én is be lettem számolva. Megelégedetten, ragyogó szemekkel nézték egymást ki, milyen ütemben fogyasztja el a csemegéjét. Eszembe jut az is, mikor elutaztam a közeli nagyvárosba, dolgom végeztével, mindig vettem nekik valamit, amit tudtam, hogy kedvelnek. Mikor hazaértem, nem rohantak rám, de odajöttek és mosolyogva, kíváncsian várták azt, amit amúgy is tudtak, hogy kapni fognak. Egyszer a kisebbik lányom meg is jegyezte: „Anyu, te mindig tudod, hogy mi, mit szeretünk.” Hogy ne tudtam volna, hisz az, nekem is jó volt, hogy hozhattam nekik valamit. Emlékezetes marad az is számomra, mikor egyik nyári napon a Testvérnőm állt meg a kapunkban. Néhány szót váltottunk, közben a 3 éves kislányom is ott állt mellettünk. Aztán hirtelen eltűnt, majd visszatért, kezében egy pohár vízzel. Mind a ketten ledöbbentünk mikor megláttuk, hogy a kicsi gyermek mindenképpen adni akart valamit, és mivel nem talált mást, egy pohár vizet hozott ki a testvérnőnek. Ilyen és számtalan megtörtént esemény maradt meg az emlékezetemben.
A gyermekkori nevelést, azokat a szokásokat legtöbbször a gyerek magával viszi a saját családjába is.
A napokban beszélgettem a fiammal, aki azt mondta: „Ha felnevelsz egy gyermeket, akkor tudod meg, mivel tartozol a szüleidnek. ” Nagy csendben hallgattam, és éreztem ez már felülmúlta az emberi bölcsességet.
Mikor megszületik egy gyermek, a szülők nagy része azért komolyan veszi ezt a feladatot, hogy a gyermekük egyszer ha felnő, becsületes emberré váljon. Megkomolyodva állnak egy olyan feladat előtt, ami mind a két fél számára nagyon fontos. Az egészséges gyermekneveléshez mind a két szülőre szükség van. Ahol nem így van, mindig ott lappang valami szomorúság az anyában és a gyerekben.
Aki nem nevel gyermeket, az nem tudhatja, mennyi gonddal, bajjal nőnek fel, és igazán nem tudja meg, hogy mivel tartozik szüleinek a felneveléséért. Az ilyen felnőtt gyerekeknél elmarad a köszönet, a tisztelet szülei felé.
Mint ahogy a fiam mondta nekem: „Mikor felnevelsz egy gyermeket, akkor tudod meg, hogy mivel tartozol a szüleidnek.” Ebből a bújtatott mondatból értettem meg, hogy szeret engem.