Ismertem egy lelkipásztort, aki azt mondta: „Azt a könnyet, amit a gyermek nem sír ki kisgyermekkorban, ha a gyermek megnő, a szülő fogja kisírni.”- Milyen bölcs ez a megállapítás!
Én is, mint szülő, néha-néha visszaemlékezek gyermekeim csínytevéseire, és a fenyítésekre, és valóban igaz az, hogy a gyermeket nevelni kell. Ha a szó nem használ, „kézrátétellel” ahogy az egyik testvérem nevezte. Bizony-bizony nálunk is elcsattantak a pofonok, vagy éppen a pálca előkerült a polcról. Van egy közmondás: „Aki kicsi korában jó, az nagykorában rossz!” Az elhangzott mondások biztos, hogy olyan szülőktől erednek, akik megtapasztalták, átélték, ezt a változatot is.
Felnőtt gyermekeim soha nem verték a fejemhez, hogy fenyítve lettek, sőt a nagy fiam azt mondja: „Ember lett belőlünk.” –„ Mi nem úgy lettünk nevelve…”- „Én is így nevelem a fiam.” Igen, mert ő bölcsen átlátta, hogy ez már egy járt út, és bevált. Miért kísérletezzen ő más módszerrel? Tény, hogy a gyereket nevelni kell.
Érdekes módon mi szülők jól ismerjük a gyermekeinket, mégis melléfoghatunk. Amelyik gyerekről azt gondoljuk, hogy rossz volt kicsi korában, és aggódunk, hogy mi lesz belőle, ha nagy lesz, talán az lesz, a legáldottabb. Amelyik pedig soha nem kapott ki, talán az lesz felnőttkorban a legrosszabb. Míg kicsik, megpróbáljuk úton tartani őket, szépen, vagy másként, de ha megnőnek, saját maguk a felelősek a tetteikért. Még a társát sem lehet hibáztatni, hogy esetleg félrevezeti, mert mindenkinek Isten segítségével kell eldönteni, hogy mi a helyes. Hisz senkiért sem vállalhatunk felelősséget már, miután nagykorú lesz.
Én mindig azt vallottam, hogy a gyeplőt be kell húzni, míg a gyerekek kicsik, és folyamatosan úgy lehet egyre nagyobbra engedni. Majd eljön az idő, mikor már csak gyönyörködünk bennük. Én ezt az időt élem most. Az a gyermeki szeretet, ragaszkodás, amit naponta átélek a három gyermekemtől, sokszor úgy érzem, meg sem érdemlem. Ők csak azt látják, hogy még közöttük vagyok, és mos,t míg lehet, addig kell szeretniük. A fáradhatatlan odafigyelés, gondoskodás, ajándékok, anyagi segítség, túlmutat azon, amit én tettem értük. Tisztelettel, szeretettel beszélnek velem, rólam, s az „anyu” szónak fontos üzenete van számukra.
Milyen nagy izgalommal sütöm meg a vő, a nagyfiam, a lányom által megkívánt süteményeket. Milyen listát írtam össze, mikor a nagyobbik lányom jött Londonból haza. Azt se tudtam, hogyan készítsem el, a kedvenc ételeit. Talán én is azt teszem, amit ők, csak nem veszem észre…? És ha már anyagilag nem is bírok az ajándékokkal, de ami tőlem telik, elkészítem nekik.
Míg itt élünk a Földön, sok küzdelemmel kell megharcolnunk. Fájdalmakat élünk át, ami lehet, hogy örökre az marad. De Isten gondoskodott arról is, hogy az ő gyermekei egymásnak örömet okozzanak. Ezek azok a napok, amiket adhatunk egymásnak! Ezek azok a napok, amiket ki kell használni, adni, szeretni, hogy a másiknak könnyebb legyen. Ezek az apró, vagy nagy örömök, amiket okozunk egymásnak, erőt ad a holnaphoz! Nevetést hoz a szomorú arcokra. Mennyire kell ez nekünk!
Olvastam valahol arról, hogy miért rossz ez a világ? Azért mert tele van rossz emberekkel - volt rá a válasz. Igen, de hol romlott el? Ki nem nevelte meg a gyermekét? Vagy ki nevelte, és mégis más lett belőle, amire számított?! Nem tudni! Egy biztos, hogy Isten Igéjében is alátámasztja :„A vessző és dorgálás bölcsességet ád, de a szabadjára hagyott gyermek megszégyenít az ő anyját.” Péld.19:25
„Fenyítsd meg a te fiadat, és nyugalmat hoz néked, és szerez gyönyörűséget a te lelkednek.” Péld.19:17
Íme, Isten Igéje is erre buzdít bennünket, hogy gyermekeinket neveljük, hogy örömünk legyen bennük, mikor felnőnek. Neveljük őket, hogy ne romoljon jobban el ez a világ, hisz már a gonoszság, amúgy is határokon csap át.