Forró nyári napokon, mikor a nap tüze miatt hűvös szobába menekülünk, gyakran gondolkozok az elmúlt éveken. Négy felnőtt gyermekem van, és a velük kapcsolatos gondok, értük tett áldozatos munkák, közös nyaralások jutnak eszembe, mintha ma történt volna.  Elhalványulnak a gyermeki csínytevések, másoktól kapott durvaságok, és egy-egy sóhaj kíséretében lezárulnak a fájdalmak.        Visszaemlékezek a Balatonalmádi, Tiszafüredi, Noszvaji, Bp-i, stb. kirándulásokra, ahova vittem a gyerekeket magammal. Bár kicsik voltak, de ha szomorú voltam, ők ott is megértették a szívem bánatát. Vittem magammal őket, mert az enyémek. Emlékszek egyszer azt mondta valaki: „Ne vidd minden gyerekedet magaddal az utcán, olyan csúnya az!”- Csak azt feleltem rá: „Enyémek azok mind.”
Aztán együtt éltük át a nincstelenséget, az örömtelenséget, de együtt építettünk hóembert, együtt díszítettük fel a Karácsonyfát, együtt mentünk pecázni, ők ismerték a gondolataimat is. Ma úgy emlékeznek rá, hogy szép gyermekkoruk volt. Én nem úgy látom, de valószínű ők is csak a kiemelt részeket idézik fel magukban.
Emlékszek, ha boltba mentünk, mindig megbeszéltük az úton, hogy mit fogunk venni. Ha kevés pénzem volt azt is elmondtam nekik, és nem hisztiztek, hanem megértették.
A kislányom 2 éves lehetett, mikor azt mondta az apjának: „Anyu a fónok”- az apja ugyanis másfele akarta őt irányítani, mint ahova én küldtem. Néha hangosan nevettek a hasonló történeteken. Velük a nehéz is könnyű volt!
Mint ahogy a Passió filmben hallhattuk Máriát, amint a kereszten lévő Jézusnak mondta: „Véremnek vére, húsomnak húsa” Valóban egy anyához legközelebb csak a gyermeke áll. Ezek a múltak, és lássuk a jövőt!
Olvastam valahol, hogy nagyon sok öregember a magány miatt hal meg idő előtt. Vagy a lelki bánat, vagy a testi elhagyatottság miatt. De hol vannak a gyermekek? Míg kicsi, a gyereknek szüksége van a szülőre, az addig mellette van. De a szülő megöregszik és kellene a segítség, ott van-e a gyermek? Mikor kicsi a gyerek az anya kezét nyújtja a csöppségnek, hogy el ne essen, ölbe veszi, hogy ha elfáradt. És ha az öreg szülő fáradt, nyújtja-e valaki a kezét felé?
A mai modern világban a gyermek egy telefonbeszélgetéssel lebonyolítja a kapcsolatok ápolását. Szociális munkás látogatja a mamát, mert a saját gyermeke nem ér rá.
Ezek már nem emlékek! Talán ez lesz a jövő?
Bár vannak még családok, ahol rendszeresen tartják a kapcsolatot a szülők a gyermekekkel, de ez kevés.
A jövő képe elrejtve van még előttem, és úgy gondolom, nekem nem is kell vele gondolnom. Eszembe jut egy keresztyén dal: „És hírtelen egy Mennyei kéz megáld, Jézus jön, és megsegít”- mennyire más így élni ezzel a tudattal, hogy mi nem vagyunk magunkra hagyva.
A Zsoltárok 121:3,7 Ige azt mondja: „Nem engedi, hogy lábad meginogjon, nem szunnyad el a te őrződ.”
„Az Úr megőriz téged minden gonosztól, megőrzi a te lelkedet”
Kell-e nekünk nagyobb biztonság a jövőt illetően, minthogy Isten ígéretében hinni?