Megsértve - megbántva - megszégyenítve

Megbántunk másokat, és minket is megbántanak, csalódást okozunk és magunk is csalódunk. Nem mindig szándékkal történik a bántás, de akkor is megsebez és fáj. Ha nem vagyunk kész megbocsátani, akkor folyton gennyező seb lesz belőle, amely haragot, elutasítást, és gyűlöletet terem.
„…és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk, az ellenünk vétkezőknek.” ( Máté 6:12)
Mi kérjük Isten bocsánatát, hisz megígérte, hogy a tenger mélyére veti, és többé nem emlékezik meg a bűneinkről. Amikor az Úr Jézus a fenti szavakkal tanít bennünket, elvárja, hogy mi is úgy járjunk el másokkal szemben, amiképpen Isten velünk. Ám ez sajnos elég sokszor nem így történik részünkről.
Mitől esik olyan nehezünkre valakinek megbocsátani? Az igazságérzetünk miatt! A gonoszságot meg kell büntetni, ez egyértelmű. Saját bűneinket azonban más mértékkel mérjük, és ilyenkor kegyelemre hivatkozunk.
A bűnbocsánat, amelyben Isten részesít minket: kegyelem, meg nem érdemelt ajándék.
Valaki más, - Krisztus - eleget tett helyettünk az igazságnak. Benne igazultunk meg, anélkül, hogy bármit is hozzátettünk volna. Hát akkor nem az lenne a helyénvaló, hogy mi is szabadon engedjük azt, aki ellenünk vétkezett? Mi azt gondoljunk, hogy a sérelem meg nem bocsátásával az illetőt büntetjük - valójában - azonban saját magunkat. Gondoskodunk magunknak álmatlan éjszakákról, gyomorfekélyről, és szívpanaszokról, hogy csak néhány következményt említsünk. Ha mélyen megbántottak minket, és az esetet tároljuk a tudatalattinkban, az újra, meg újra felbukkan, és megterheli lelkünket. A folyton parázsló harag annak a foglyává tesz bennünket, aki a jogosultságot elkövette ellenünk, s így az illető hatalmaiba tartja a gondolatainkat, és érzéseinket. 

És ha a másik nem tanúsít megbánást?
Amennyiben a bennünket megbántó személy megbántást tanúsít, nem esik nehezünkre a megbocsátás. A tapasztalat azonban sajnos azt mutatja, hogy a fájdalom okozója gyakran nem látja be a vétkét. Ez további keserűséget szül. Hogyan történhetne meg a kiengesztelődés, ha kicsinylik, tagadják, vagy másokra hárítják az elkövetett gonoszságot. Mentesít bennünket a megbocsátás felelőssége alól, ha a másik nem látja be a bűnét? Nem. A kiengesztelődéshez mindkét félre szükség van, a megbocsátás pedig csak a magam felelőssége.
Isten előtt egyszer ott állok majd engesztelhetetlenségemmel, bosszúszomjammal, és gyűlöletemmel. Ez is bűn!  Az illetőnek pedig, aki megsebzett, szintén Ő előtte kell majd számot adni. Nem az én gondom, hogy Isten miként fog eljárni az ellenem vétkezővel, hogy tesz -e vele valamit és mikor?
Meg kell tanulni elengedni a keserű megtapasztalást, és azt is odavinni a kereszt alá. A megsebzett szívnek meg kell tisztulni, hogy meggyógyulhasson. Ameddig önsajnálatban forgolódunk, vájkálunk a sebeinkben, addig azok nem gyógyulnak be!
A lelki sérülések után, különösen, amelyeket szívünknek kedves személyek okoztak, maradnak hegek, még ha meg is bocsátunk. Egy-egy helyzet újra felszínre hozhatja a fájdalmat. Az elszenvedett sérelemre való emlékezés átmenetileg bánatot válthat ki! De ehhez nem társul már bosszúvágy, és gyűlölet, tehát semmilyen romboló érzés, amely beteggé tehetne bennünket. Legnagyobb csodálkozásunkra inkább békességet élünk át a dologgal kapcsolatban, talán még sajnáljuk is az illetőt, aki megsebzett minket. Sőt hálát érzünk amiatt, hogy ezeknek a kínzó gondolatoknak nincs már fölöttünk hatalma, végre szabadok vagyunk!
Minél nagyobbak az elvárások, annál mélyebbek a sebek.
Különösen mélyek azok a sebek, amelyeket a számunkra kedves és drága személyektől kapunk. Várakozással vagyunk feléjük és elcsüggedünk, ha nem veszik észre, és nem teljesítik ezeket.
Természetesen nagyon különbözőek lehetnek a sebek pl: Egy házassági évfordulóról való elfelejtkezést könnyebb megbocsátani, mint egy házasságtörést. Petra férje szeret forgolódni fiatal lányok körül, és mivel a feleség is csinos volt egykor, mielőtt a 3 gyermekét megszülte, folyton az akkori alakjához hasonlítgatja férje. Ezzel mélységesen megbántja őt. De sorolhatnánk az általunk meg nem bocsátható bűnök sokaságát.
Szeretünk két mércével mérni, elnézéssel vagyunk a saját gyengeségünk iránt, és keménységgel vagyunk felebarátunk csődje felé. Nem számíthatunk Isten irgalmasságára, ha nem bocsátunk meg felebarátunknak.
Milyen sokszor nehezítjük meg egymásnak kölcsönösen az életét irigységgel, kapzsisággal, vagy önzéssel?!
Feltűnő az is, hogy sokan milyen hamar megbántódnak, míg másokkal szemben teljesen érzéketlenek. Ők maguk azonnal megsértődnek, másokat viszont kíméletlenül kiosztanak.
A saját szemünkben éktelenkedő gerendát nem vesszük észre, pedig ilyenkor igazán nagy szükség lenne rá.
Fordítsuk tekintetünket Isten Igéje felé, és bűnbánattal olvassuk el: „Taníts engem útjaidra, Uram, hogy igazságod szerint járjak, és teljes szívvel féljem a Te nevedet.
(Zsolt. 86:11)

Szerzője ismeretlen