Volt egy idős néni, akinek a gyermekei felnőttek, és elkerültek a háztól. Az otthon maradt kis ruhákat, játékokat, iskolás könyveket néha leporozgatta, és saját, rég nem használt ruhái, konyhafelszerelései között őrizgette. Volt ott sok-sok régi emlék, ami más szemével már csak lomnak számított.
Egy napon a lánya hazautazott, és nagytakarításba fogott. A féltve őrzött kis dolgokat, szépen nejlon zsákokba csomagolta, és a szemétbe dobta. A néni emlékekkel teli szívvel nézte végig a nagy pusztítást, és könnyei befelé hulltak. Mikor elkészült a takarítással a lánya, megelégedetten nézett körül, és átölelte a némán ott álldogáló édesanyját, akitől dicséretet várt. Ez azonban elmaradt.
Majd eltelt néhány hónap, és egyszer kíváncsian megkérdezte a lány az édesanyját, hogy azok közül, amit kidobott a szemétbe, azóta volt -e valamire szükség? Az édesanya halkan azt mondta: „Nem, semmire nem volt szükségem azok közül, amit kidobtál, azok már csak emlékek voltak, amit a szívünkben örökre megőrzünk.”
Igen, amit szeretünk, ami érdekes számunkra, azt használjuk. Ilyen egy szép ruha, egy kocsi, vagy bármilyen tárgy, jól érezzük magunkat a társaságában és ezért igyekszünk minél több időt tölteni vele.
Ha nem vágyunk ezekre, akkor biztosan nem szeretjük őket. Ilyen egy lezárt kapcsolat is, amikor már sem találkozni, sem beszélgetni nem akarunk a másikkal. Nincs a jövő felé terv, és akkor már minek? Nincs rá szükség. Már csak emlék a szívekben.
Ilyen egy szülő-gyermek megromlott viszonya, mikor a felnőtt gyereknek már nincs szüksége a szülőre. Nem látogatja, hisz a felnevelést annyi anyák napján köszönte már meg, hogy talán számára unalmas…
Amit nem féltünk, ami miatt nem teszünk meg mindent, hogy a közelében lehessünk, arra nincsen szükségünk.
A lomnak vélt dolgokat takarítsuk ki a szívünkből és csak azt tartsuk benne, amit féltve őrzünk. Így kell minden hívő embernek.
Az Isten és ember kapcsolata minden mástól különbözik. Itt az embernek nem lehet azt mondani, hogy nincs szükségem Istenre. Megunhatsz egy kocsit, tárgyat, barátot, társat, mondhatod azt, hogy nem hiányzik, de az élő Istenre soha nem mondhatod, hogy nincs rá szükséged!
Bármi is legyen az, ha nem hiányzik, nincs rá szükséged. De Istenre minden pillanatban szükséged van! Isten minden pillanatban hiányzik, sőt hiányozni kell minden ember életéből! Ő adott életet, Ő tarthat fent bennünket, és Ő az, aki elveheti az életünket.
Ki lehet dobálni a megszokott kacatjainkat, a féltve szeretett társunkat el lehet felejteni, de az Élő Istenre mindenkinek szüksége van, szüksége volt, és mindig szüksége lesz! És ha nem lenne, nagyon hiányozna!
A végén tehát a definíció: Istenre mindig szükségünk van, és ha nem lenne, nagyon hiányozna nekünk!
Ez a kapcsolat az egyetlen, ami semmivel nem hasonlítható össze.