Nem ritka, hogy eljön a szenvedésnek az ideje az életünkben. Akkor, amikor úgy érezzük, hogy már minden elveszett, és a térdeinkre hullva, könnyek között keressük a kiutat, a következő jusson az eszünkbe:

„És a hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt, az Úr felsegíti őt, sőt ha bűnt követett is el, bocsánatot nyer. Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének. Illés ugyanolyan ember volt, mint mi, és amikor buzgón imádkozott azért, hogy ne legyen eső, nem is volt eső a földön három évig és hat hónapig. Aztán ismét imádkozott, és az ég esőt adott, és a föld meghozta termését.” /Jakab 5,15-19/

Tapasztalt hívőként tudjuk, hogy a hit mennyi területen orvosság az életünkben. Hogy mi mindenre képes, mit épített már fel és változtatott már meg az életünkben, és mégis ez a megoldás a „jó öreg” hívők mostani kínjára is – legyen az bármi. „És a hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt…”Olyan egyértelmű az Ige iránymutatása! A szabadulás egyáltalán nem elérhetetlen, nem egy távoli dolog, amit ki kell érdemelnünk. A szívünkből felfakadó, hittel teljes imádság hozza el a megmenekülést! A hit, mely tudja, kicsoda Isten, mit tett értünk és milyen hatalommal bír. Bár a szabadulás jöhet egy pillanat alatt is, de az Úr még nem engedi itt el a kezünket, nem elég, hogy leoldja a súlyos terhet, hanem „felsegíti őt”. Olyan kerek egész a segítsége, amilyen teljes és tökéletes maga a Gondviselő. Akkora szeretet mutatkozik abból, ahogy végigkísér a megújulás folyamatán. Felsegít… Ha elég, kézen fog, és felemel, ha ennél többre van szükség, hiszem, hogy a hónunk alá nyúl, és felhúz. Kész arra, hogy minden bűnünket elvesse: „sőt ha bűnt követett is el, bocsánatot nyer”. Erre Isten fel van készülve, felajánlja. Pedig gondoljunk bele! A bűn egyre csak távolít Tőle, olyan dolog, amit sokszor hosszan, esztelenül teszünk, nem keresve az akaratát vagy elnémítva a Szent Szellemet, aki sokszor súgja, mit ne tegyünk meg, mi nem az új emberhez méltó. De mindezek ellenére, az élő Isten felajánlja megbocsátását is Jézus Krisztusban jó előre elkészítve. Mi ez, ha nem az önzetlen szeretet példája?

Ezek után az Ige felhívja a figyelmet arra is, hogy mennyire fontos a közösség. Az, hogy imádkozni, sőt ha kell, könyörögni tudjunk együtt, közösen a testvéreinkkel vagy akár közben tudjunk járni értük, ha erre van szükség. Nincs nagyobb szeretet az Istenénél, attól, hogy egyszülött Fiát adta oda értünk, így mi is tartozunk azzal, hogy időnket, erőnket adjuk az Ő kezébe, hogy Testvéreink felé is használni tudjon minket.

Az emberben olyan hamar kétely jön fel: hogy mit is ér vajon az én imája?! Elhiteti velünk a gonosz, hogy senkik vagyunk, nyomorultak, erőtlenek… Úgy tetszik, ahogy ezt az Ige elfeledteti velünk és alkalmasságunkat hangsúlyozza! Illéshez hasonlít, mégha olyan távol is érezzük magunkat Istennek ettől a nagy és áldott szolgájától. De ugyanúgy ismerte őt az Atya, ahogyan minket is, és az Isten ihlette írás mondja azt, hogy: „Illés ugyanolyan ember volt, mint mi”, ezzel pedig nem szállhatunk vitába. Nem volt több, szebb vagy jobb, ugyanolyan, amilyenek mi most vagyunk. Kísértésekkel tarkított élete volt, megesett, hogy félt… emberből volt. Mi, akik lehetetlen helyzetben érezzük magunkat! Értsük hát meg, a szabadulástól csupán egy hitből mondott ima választ minket el, ahogy szárazság pusztított az ószövetségi időkben, majd újra eső lett mikor az Istennek szolgája kérte, ha az enyhülést és békét hozó esőt buzgón, teljes szívvel és hittel kérjük, megadatik nekünk!