„Nem a nélkülözés mondatja ezt velem, mert én megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek.” Fil. 4:11

A fenti igében Pál a megelégedettségről beszél. Ha most megkérdeznék tőled, hogy elégedett vagy-e az életeddel, mit felelnél? Őszintén szólva, erre a kérdésre én nem tudnék egy határozott igent mondani. És talán ezzel nem vagyok egyedül. Elgondolkoztam azon, hogy miért akarok mindig többet, miért vágyom mindig másra, jobbra, és miért nem tudok megelégedni jelenlegi helyzetemmel. Nem az a baj, hogy az ember jobbra törekszik, csak az, amikor soha nem elég, ami épp van. Amikor bármilyen élethelyzet jön és mindig csak elégedetlen. Bevallom én is beleestem ebbe a hibába. Mikor megkaptam azt, amit nagyon szerettem volna, és amire nagyon vágytam, hirtelen már nem is tűnt olyan értékesnek, mikor ott volt, azt mondtam, hogy ez nekem nem is kell annyira, talán nem ilyennek gondoltam, nem így álmodtam. Azután az történt, hogy amit kaptam elvesztettem, talán épp azért, mert nem tudtam akkor értékelni és megbecsülni. Utólag azonban rájön az ember, hogy milyen érték volt a kezei közt.
Olyan ez, mint amikor egy gyermek nagyon vágyik egy játék után, és mikor megkapja játszik vele egy ideig, de aztán elveszti az értékét. Az hogy ott van, nem tűnik olyan jónak, csak egy rövid ideig volt izgalmas, amíg még új volt, aztán már újból mást akar, valami jobbat, valami szebbet.
De megtanultam, amíg az ember nem tudja értékelni mindazt, amit Istentől kapott, addig bármit is kapna, soha nem lenne elégedett.
Meg kell tanulnunk megbecsülni azt a keveset, amivel épp most rendelkezünk, hogy Isten gazdag áldásaiban részesüljünk.

Ebben a hónapban több hálaadó alkalmon vettünk részt. Elgondolkoztam...Mikor adtam utoljára tiszta szívből hálát? Miért tudnék hálát adni? Mi az, amit magam előtt látok...azt, amiért nem tudok hálát adni, vagy pedig azokat a dolgokat, amikért hálát kellene adnom. Az utóbbi talán feledésbe merül, a hétköznapok gondjai, bajai elfelejtetik azokat a dolgokat, amikért hálát adhatunk. Olyan könnyen feledésbe merülnek azok a dolgok, amiket Isten tett értünk, vagy tesz értünk nap, mint nap. A rossz és fájó emlékeket pedig sokszor még évekkel később is emlegetjük.
Olyan könnyen zúgolódásba kezdünk sokszor minden ok nélkül, de a hálaadásra sokszor olyan nehezen nyílik a szánk. Vannak dolgok, amiket természetesnek veszünk, pedig közel sem az. Én látássérültekkel és vakokkal dolgozom, nekik nem természetes az, ami nekünk igen. Míg neked természetes az, hogy reggel felkelsz és megnézed a naplementén, vagy egy nyári zápor után nézheted a szivárványt, nekik ez nem adatott meg. És olyan sok minden van, amit sokszor elfelejtünk, de ha hirtelen elveszítenénk, akkor nagyon feltűnne a hiánya.

Isten meg akar áldani, de ugyanakkor tanítani is. És több éves hívőként azt tudom mondani, hogy hálás vagyok a próbákért, amiket kaptam, mert nagyon sok mindent megtanulhattam rajtuk keresztül. Többek között azt, hogy nem csak akkor kell hálát adnom, amikor éppen minden jól megy és boldog az életem, hanem akkor is, amikor épp a halál völgyén át vezet az út. De azon a ponton, amikor a halál völgyében eljutsz odáig, hogy megállsz és magasztalod az Urat, mindenért, amit tett az életedben, amit tett érted, ott fog megtörténni a változás. Lehet, hogy a körülmények még nem fognak megváltozni, de más szemszögből fogsz látni mindent. Sokszor várjuk a látványos dolgokat, de először a belsődben kell változásnak történnie, csak utána fognak látványos csodák történni.

Most egy kicsit álljunk meg, vegyük le a tekintetünket saját magunkról és fordítsuk az arcunkat az Úr felé, aki megérdemli a hálát, ami a szívünkből fakad fel hozzá. Bár tartunk ugyan hálaadó napokat, de adj hálát minden nap. Minden nap akár csak egy valamiért, amiért igazán hálás tudsz lenni és engedd, hogy a hálaadás életformáddá váljon.