„Fogjatok meg és vessetek engem a tengerbe, és megcsendesedik a tenger ellenetek; mert tudom én, hogy miattam van ez a nagy vihar rajtatok.” (Jónás 1, 12)

Néhány napja úgy éreztem, a hullámok igen összecsaptak a fejem fölött… Talán, kedves Testvérek, Ti is voltatok már így korábban. Elveszítjük a pontos célt, csak kapkodunk a levegő után, a kilátásaink csak borúsak és ellehetetlenítőek lesznek, és félelem tölt el… Néhány szóban talán ezt mondhatná az ember, aki tényleg a tenger közepén találja magát vihar idején, és ez a kép jól leírja a lelkiállapotunkat is egy-egy nehéz napon. Felnyitottam a Bibliámat, hogy erőt meríthessek belőle, és megvilágosított az Úr hamar. Tudjátok, hogy Ő milyen őszinte, maga az Igazság! Jónás könyvénél nyíltak szét a lapok, és túl akartam lapozni, mondván magamnak, hogy én ezt a részt jól ismerem, és most nem erre van szükségem… Ez a jól ismert történet nem tud nekem erőt adni… Aztán mégis meggyőzött Isten Szelleme, erősebb volt az elképzeléseimnél – hála Neki érte – elkezdtem olvasni a sorokat. És az első rész végére tudtam, hogy abban a pillanatban igenis ez az Atya üzenete a számomra. Gondolkodjunk el a jól ismert történeten! Hogy is kezdődik? Nem úgy, hogy szegény Jónás, épp a szolgálati területe felé tartott serényen, és egy nagy viharba keveredett… Nem! Itt vannak az előzmények: „És felkele Jónás, hogy Tarsisba szaladna az Úr elől. Leméne azért Jáfóba, és talála ott egy hajót, a mely méne Tarsisba, és megadván a hajóbért, beszálla abba, hogy Tarsisba menne velök az Úr színe elől.” (Jónás 1, 3) Úgy került ebbe a nagy veszedelembe, hogy éppen ellenkező irányba indult el, mint amerre Isten küldeni akarta. Meghallotta a hívást, tudta mi a feladata, tudta, hogy egy nép sorsa forog kockán, de a félelem erősebb volt, így elfutott Isten elől, nem prófétai elhívásának megfelelően cselekedett. Ekkor mi történt? „Az Úr pedig nagy szelet bocsáta a tengerre…”. (Jónás 1, 4) Sokszor azt akarjuk tudatosítani magunkban, hogy a körülmények áldozatai vagyunk, hogy mint Jóbnak, semmilyen hiányosság nincs a mi életünkben, csak próbában vagyunk, hogy a hitünk nyilvánvalóvá legyen. Ez bizony lehet így is, nem véletlenül lett megírva ez a történet sem. De kezdjük mindig azzal, hogy megvizsgáljuk magunkat! Nem-e éppen azért zúg és tombol most a vihar az éltünkben, mert nem arra tartunk, amerre mennünk kellene? Meg kellett kérdeznem az Urat, hogy jó felé tartok most? Azt teszem és – hogy tovább is menjek – úgy teszem a dolgaimat, úgy beszélek az emberekkel, állok ki az igazság mellett, ahogy azt Isten várja tőlem? Nem lehet, hogy éppen én okozom a nehézségeket azzal, hogy eltértem a megfelelő úttól? Lehet nem is lennék éppen ott, ahol a baj ért, ha az Úr utasításait követem? Ha másképp viselkedtem volna, akkor nem bántom meg azt a testvért vagy barátot, aki miatt most gyötrődöm? Jónás esetében akkor tudott lecsillapodni a tenger, és akkor került biztonságba mind ő, mind a vele utazók, amikor engedett és felfedte, amit tett. Van, hogy mindent megváltoztat egy szempillantás alatt az, ha mi a hozzáállásunkon változtatunk, ha nem vagyunk restek beismerni, hogy tévedtünk, és amerre elindultunk az rossz út volt. És ahogy könyörült Isten Jónáson, úgy ment ki minket is a cethal gyomrából, a már reménytelennek tűnő helyzetből, akár a halál közeléből. Újra megérthetjük, közel kerülhetünk hozzá, sőt mi több, vissza is állhatunk a szolgálatába, csak ne legyünk restek bevallani, ha épp az ellenkező irányba tartottunk. Az igazi szégyen és csapás az volna, ha képtelenek lennénk ezt megtenni. Összegezve egyet jegyezzünk meg, ha vihar támad legközelebb, kérdezzük meg magunktól: jó felé tartok éppen?