„Tanítsd a gyermeket az ő útjának módja szerint, még mikor megvénhedik, el nem távozik attól.” Péld.22:6         
„Ne vond el a gyermektől a fenyítéket, ha megvered őt vesszővel, meg nem hal.” Péld. 23:13                                    
„Te vesszővel vered meg őt, és az ő lelkét pokolból ragadod ki.” Péld. 23:14

iMikor gyermekeim kicsik voltak, még nem voltam keresztyén, és mostanában gyakran felmerül bennem a kérdés, hogy megtettem -e mindent értük, amit kellett volna? Sok évig egyedül neveltem őket, és nem is tudtam anyagilag sem megadni mindazt, amit szerettem volna. A körülmények ellenére azonban egy dologban ma sem tennék mást, mint akkor, és nekem ez vigaszt nyújt. Megtanítottam őket az igazságra, a becsületességre, tisztességre, szüleik, tanáraik tiszteletére, és ma is jól esik, mikor azt mondják: „Anyu, te megtanítottad ezt is velünk.” Szándékosan hagytam utoljára azt a legfontosabb dolgot, amit még adtam nekik: Isten útjára vezettem őket, és ettől egyetlen szülő sem adhat többet a gyermekének. Jobb sorsot, több szeretetet adhattam volna, de az igaz szeretetem bemutatása mégis az volt, hogy odavezettem az Istenhez őket, és ezzel egy életbiztosítást kaptak.

Igaz, hogy még nem voltam Isten gyermeke, de belém volt ültetve a jóság iránt való vágy, és ezt a magot az édesanyám vetette el belém. Az ő élete, viselkedése, rengeteg példákkal tarkított meséje csak a jót hagyta meg bennem, és ezt tudtam tovább adni. Hasonlóan az édesanyám sem volt akkor még megtérve mikor én kicsi voltam, de Isten már az ő szívét, értelmét is jó irányba fordította. Tőle tanultunk meg imádkozni, bár a két gyermek között óriási volt a különbség. Nővéremnél a mag az útszélre esett, és a magot hamar felkapkodták a madarak, bennem kikelt, szárba szökkent és később gyümölcsöket is termett. Nem érzem magam jó szülőnek, mint ahogy megvallottam nektek, néha elcsattantak a pofonok is, de megpróbáltam, amikor szükség volt rá apa és anya helyett megállni a helyem. A nevelés időszakában elhibázott lépéseinket soha többet helyre hozni nem lehet!

Legtöbb esetben a szülő a gyermek példaképe. Igaz a gyermek nem minden esetben kaphat egy életre szóló jó tanácsot, és nem minden szülő tudja bemutatni a helyes utat, de a jó mégis az, ha megpróbálja. Néha szülők majomszeretettel szeretik a csemetéjüket, és mindent megengednek neki, pedig a kicsi azt nem tudhatja, hogy neki mi a jó. Számtalanszor láthatjuk mikor a bevásárló kocsiban ülő, beszélni még nem tudó gyerektől az anyuka megkérdezi: „Melyiket vegyük meg? Neked melyik tetszik?” El- elmosolygok az ilyen kérdéseken, hisz kell, hogy kialakuljon a gyermek saját ízlése, véleménye, bármiről, de először meg kellene tanítani rá, hogy melyik a jó, a szép, neki melyik lenne a legjobb. Irányt mutatni, bemutatni, hogy a gyerek, amikor nő, már a lerakott alapokra tudja építeni válaszát, vagy éppen állást tudjon foglalni egy nem sorsdöntő kérdésben. Sajnos kevés szülő neveli ma a gyerkőcöket úgy, hogy majd, ha megnő, ne bánja meg, hogy nem volt szigorú hozzá. Mikor a baba megszületik, a szülők már szinte rugdosóban húzgálják, egy új fajta elmélet szerint, persze az is igaz, mikor serdülő lesz a kislány vagy fiú, nem győz gyógytornára járni, mert gerincferdülése van. Sok esetben könyvből olvassa ki a kismama, hogy éhes, vagy szomjas, avagy éppen hasfájás miatt sir a baba. Egy édesanyának mikor a gyermeke megszületik, ugyanúgy kell érezni, hogy, mi a jó az újszülöttnek, mint ahogy a gyermek azt érzi. Ha mindent megkap, néha egy kis babusgatás is belefér kettejük kapcsolatába, eltúlzás nélkül, akkor már itt elkezdődött a nevelés. Ha a gyermeknek életritmusa kialakul, akkor rendszeresen igényli a normális esti lefekvést, és nem kell azért megverni, hogy éjfél tájt még éppen játszani akar. Itt nem a gyerek a hibás!

Mint látjuk, vannak olyan szülők, akik pici kortól a gyermeküket teljes egyenrangúként kezelik magukkal, tehát túl sok  van engedve, de van a másik oldal, amikor katonás rend van a családban. A kicsi, ha nem lesz időben szobatiszta, akkor is kapja a szidást, ha 1-est hoz az iskolából, akkor is megverik, így végül a gyerek nem meri megmondani, ha mégis valami történik vele, mert fél a következményektől. Ez inkább leuralásnak tűnik, de lehet az is.

Mindenképpen egy egészséges gyermeknevelést kell alkalmazni, amikor a gyerek tartson a szülőtől, de mindenkor oda merjen menni és elmondani, ha problémája van. Ugyanis itt az Ige nem arról beszél, hogy a gyereket üssük, akár megérdemli, akár nem, hanem mikor szükséges, akkor fenyíteni kell!

Emlékszek, egyik alkalomkor a lányom sírva jött haza az iskolából, mert egyest kapott. Nevetve azt mondtam neki: „Nem elég, hogy egyest kaptál, hanem még sírsz is, hogy az ördög örüljön neki?  Majd kijavítod, gyere, és ebédeljél!” Mindketten elmosolyodtunk, könnyeit törölgette, de már megvigasztalódott. Történt olyan is, mikor cinkos voltam, a nagy dolgozatírásnál. Láttam rajta, hogy nagyon fél a dolgozattól, azt is tudtuk, hogy meg kell írni egyszer, de nem most! Átérezve gondjait, az amúgy is kicsit köhögős lányomat elküldtem az orvoshoz igazolásért. Természetesen pótolni kellett máskor a dolgozatot, de rendkívül hálások tudtak lenni egy ilyen kimentésért. De valójában a kislány beteg volt, mert köhögött.

Nagyobbik fiamat sokszor meg kellett verni, mert elég pajkos volt. De miután megnőtt soha nem emlegette fel, sőt az volt a válasza rá: „Ember lett belőlem!”

Az egyik lelkipásztor azt mondta: Azt a könnyet, amit a gyerek kicsi korában nem sír ki, azt a könnyet a szülő fogja kisírni, ha a gyermeke megnő.” Nem vagyok híve az ok nélküli gyermekfenyítéseknek, de ha muszáj, nem kell sajnálni, mert ezzel nyomatékosabb a nevelés. Nagy igazság ez, ha elgondolkodunk rajta: Ha a víz jó mederbe folyik, nem okoz semmiben kárt, ha azonban a mederből kilép, sok bajt okoz!

Mint ahogy az Ige írja: „Tanítsd a gyermeket az ő útja szerint, még mikor megvénhedik, el nem távozik attól” Péld.22:6  A  gyermeknevelésben alkalmazott vessző, nem töri csontját a gyereknek, de megóvja számtalan a további csínytevésektől.