Egy igazán jelentős üzenettel bíró történetet olvashatunk Sámuel első könyvének 15. részében. A történet egy emberről szól, akit Isten királlyá emelt, de az mégis utat tévesztett, így az Úr megbánta, hogy királlyá tette őt. Ezt olvasva azt láthatjuk, milyen komoly következményekkel jár csalódást okozni a Mindenható Istennek. Arra is rávilágít az Ige, hogy a bukás nem azért történt, mert teljesíthetetlen elvárásai lettek volna a Hatalmas Istennek... Ő soha nem kér többet az embertől, mint amit egy őszinte odaszánással rendelkező keresztény szíve meg nem adhatna neki… Amit kér, az őszinte hiten alapszik, a mélységes meggyőződésben, hogy az Ő szava mindenek felett áll, akkor is, amikor az emberi ész mást diktálna… ez nem más, mint az engedelmesség.
Saul király története ez. Sámuel próféta közvetítette Isten üzenetét a királynak, meg kellett ölnie Amáleket, semmit és senkit sem kímélve, sem férfit, nőt, vagy gyermeket, sem juhot vagy marhát. Saul seregeivel le is verte Amáleket, ám megkímélte Agágot, és a zsákmány legjavát. Már éjjel szólt az Úr a prófétához: „Megbántam, hogy Sault királlyá tettem, mert eltávozott tőlem...”. Komoly kijelentés volt ez, melynek megértése nem tűrt halasztást. Sámuel már kora reggel tudatni akarta Saullal. A király azonban nagy önbizalommal fogadta a prófétát: „Áldott vagy te az Úrtól. Én végrehajtám az Úrnak parancsolatját.” Saul magabiztossága azonban érthetetlennek tűnt az állatok bőgése hallatán. Miután a próféta kérdőre vonta őt, a király folytatta önigazolását, hogy a zsákmány legjavának megtartása pusztán acélból történt, hogy Sámuel Istenének áldoztassanak. A próféta azonban csak egyetlen választ adhatott ezekre a a történésekre, azt amit az éjjel kapott Istentől: „Mivel te megvetetted az Úrnak beszédét, Ő is megvetett téged, hogy ne légy király.”
Sokan, akik hosszú éveket töltöttünk el az Úrral, egyre inkább megbizonyosodhattunk a kegyelme nagyságáról, a végtelen szeretetéről, a megbocsátásáról, de nem felejtkezhetünk el igazságosságáról. Hiszen ez az egyik ok, amiért annyira szeretjük és csodáljuk Őt… igazságossága pedig magában hordozza azt az elvárást felénk, hogy az Ő kérésének fejet hajtsunk mindenkor. Annyiszor bebizonyította már számunkra, hogy az Ő parancsolatainak, tanácsainak megtartása a mi javunkat szolgálja, az életünkre tervezett legtökéletesebb út megvalósulását hozza el... mégis... az ember gyakran azt hiszi, elkápráztathatja Istent megannyi áldozatával és ezzel elterelheti a figyelmét arról, mennyire önfejű és irányíthatatlan. Talán manapság már nem kövér állatokat vonszolunk oltárra és azt ajánljuk az Úrnak, de nagyobbnál nagyobb, és többnél több szolgálatot vállalunk az Ő munkájában... esetleg pazar módon adakozunk a gyülekezetnek, vagy rászorultaknak... ez mind nagyszerű, sőt Isten gyönyörködik abban, amikor az idődet, energiádat, pénzedet nem magadnak tartod meg, hanem az Ő szolgálatába állítod. Erre hívott el, ezt szeretné látni, DE mindez NEM KEDVESEBB az Ő szemében az engedelmes szívednél. Nem válthatod ki megannyi jó cselekedettel (áldozattal) az engedelmességet, amit vár tőled Istened.
Nem felejthetjük el azt sem, hogy Istennél nincs „rész”, csakis „egész”. Nem lehet kicsit engedelmeskedni, és a hiányzó részt kipótolni plusz egy szolgálati területtel. Jézus a teljes szívedet várja, ezt már annyiszor a tudtunkra adta, de az ellenség azon van, hogy naponként elfelejtkezzünk erről. Nézzük meg Sault! Ő részben engedelmeskedett Istennek. Isten küldte, hogy induljon el az Amálek elpusztítására. Elindult. Isten kérte, hogy kivétel nélkül pusztítson el mindent és mindenkit. Nos, ezt részben teljesítette, hiszen nagy részüket elpusztította, valószínűleg többet ölt meg, mint amennyit meghagyott... DE mégis hagyott meg a népből és a zsákmányból annak ellenére, hogy nem ez volt az utasítás. Nem ismerünk magunkra egy egészen kicsit? Nem-e sok-sok bűntől megszabadultunk már, ahogyan az Úr kérte és kéri a mai napig tőlünk? Bizony talán egészen másként élünk és viselkedünk mint egy Isten nélkül való ember. De vajon van-e olyan bűn, olyan személy, olyan hobbi, olyan érzés, amit az Isten utasítása szerint el kellett volna pusztítani, de mi mégis meghagytuk? Vagyis MAJDNEM teljesítettük Isten parancsát, MAJDNEM engedelmesek voltunk/vagyunk, de egy egészen kicsi rész mégis HIÁNYZIK az „egészhez”...
Kereshetünk kifogásokat, ahogyan Saul is tette: „Vétkeztem, mert megszegtem az Úrnak szavát és a te beszédedet, de mivel féltem a néptől, azért hallgattam szavukra.” Saul csak a néptől való félelme miatt változtatott az utasítás végrehajtásán? Talán igen... de nem kellett volna minden félelménél erősebbnek lennie az Istenfélelemnek? Tiszteletnek aziránt az egyetlen Isten iránt, aki megannyiszor mutatta meg hatalmát, és azt, hogy az Ő szavára hallgatva bizonyosan győzünk. Ha próbálok körülményeimre hivatkozni, és amögé bújtatni hiányosságomat, az csak arra mutat rá, mennyire nem ismerem Istent. Hiszen ha ismerem Őt, akkor tudatában vagyok, hogy nem ad nagyobb terhet annál, mint amekkorát elviselhetnék... Ha ismerem Őt, tudatában vagyok annak, hogy az Ő szava mindenkor az én védelmemre van, és annak maradéktalan megtartása az én javamat szolgálja... Ha ismerem Őt, tudatában vagyok, hogy nem azt várja tőlem, hogy lenyűgözzem „kövér” jó tettekkel, áldozatokkal... Ha igazán jól ismerem Őt, nem akarom megbántani a szerető Atyai szívét, mindent megteszek, csak el ne veszítsem az Ő jó tervét az életemre nézve... Te ismered Őt???