"Se ne szánjátok oda a ti tagjaitokat hamisságnak fegyvereiül a bűnnek; hanem szánjátok oda magatokat az Istennek, mint a kik a halálból életre keltetek, és a ti tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Istennek." Róma 6, 13

Néhány éve az egyetemen interjút kellett készítenünk egymással a csoportban. Meg kellett próbálnunk egy adott idő alatt minél többet megtudni a másikról. Amikor rám került a sor, szívesen meséltem arról, hogy keresztény vagyok és hogy ez mit jelent számomra. Egyik mondatomban elhangzott az, hogy odaszántan követem Jézust, a teljes mondatra már nem is emlékszem, de a reakcióra annál inkább... Visszakérdezett a társam. Odaszántan?! Nem azt akartad mondani, hogy elszántan? Mosolyogva mondtam, hogy nem, én direkt ezt a szót használtam, így is gondolom. Próbált még meggyőzni, hogy ez nem a megfelelő, és írjuk másképp az interjúba, mire megértettem, hogy ő nem használta még ezt a szót azelőtt. Ezt mai napig emlékként őrzöm. Az Istentől elszakadt ember előfordul, hogy elszánja magát egy-egy dologban. Az is lehet, hogy rászánja magát, hogy valamit végre megtegyen. De nem hajlandó odaszánni magát az Úrnak. Így talán még egyet is értünk az állítással, de mi van, ha azon kapjuk magunkat, hogy mi sem tesszük ezt most éppen vagy még úgy igazán meg sem tettük ezt az életünkben az Ő gyermekeiként? Ahogy a fenti Igéből is egyértelműen látjuk, Isten ebben a témában is "feketén-fehéren" gondolkodik. Valamifelé tart az életünk, az egyik oldalon állnunk kell, és ha most elgondolkodva arra jutunk, hogy nem a Mindenható ügyében vagyunk éppen aktívak,  nem gondolkodunk Róla, nem szolgálunk, imába keveset fűzzük szavainkat, akkor éppen más szolgálatában vagyunk... Az ellenségében! Miért fontos azonban, hogy magunkat egészen átadva, feladva, megalázva odaszántak legyünk? Mert ez Isten kezében fegyver tud lenni! Hahó - mondom magamnak! Nem erre vágysz egyébként? Nem ezt szeretnéd? Itt a kulcsa annak, hogy jó gyermeke legyél az Istennek! Nem csak úgy járogatunk az Ő útján. A kellemes séta alkalmával az ördög szépen elterel, néha pont azzal, hogy minden jól megy. A suli, a munka, a kis szenvedélyek örömet is adnak, de nem vagy fegyver az Isten kezében!!! A szerető szív ebbe nem nyugszik bele! Azt mondja Pál, hogy úgy szánjuk oda magunkat, mint akik halálból az életre keltek. Ezt pedig szinte felfogni sem lehet. Ha valamit szeretne legyőzni az ember, az az elmúlás. Nem ismerek közvetlen közelről olyan embert, aki visszajött a halálból, de tudom, hogy jó néhányszor tett már ilyet az Isten. Milyen érzések kavaroghatnak egy ilyen újraéledt ember szívében?? Mennyi hála? Milyen szeretet? Milyen csodálkozás? Mennyire nagyra tarthatja a Csodatevőt és mennyi tettrekészség lehet a karjaiban... Ha azt hinnénk, hogy ezt az érzést mi soha nem leszünk képesek átélni, tévedünk! Éppen így váltottak meg minket is. A halálból az életre. Elmúlásból az örökkévalóba. Ennek megfelelően szánjuk oda magunkat! Legyünk bátrak megvallani: élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus! Ahogy vagyok, teljes egészében odaszánom magam az Istennek!