„Tövisek és kelepcék vannak a görbe úton: aki vigyáz magára, messze elkerüli azokat.” Példabeszédek 22, 5

Ez az Ige igazán érdekes, nem gondolod? Muszáj volt töprengenem rajta. Ahogy élem az életemet, szembetalálkozom sok-sok tövissel és kelepcével. Lássuk csak az elsőt. Kicsi vagy nagyobb is lehet a tövis, nem okoz nagyon komoly sérülést, de bosszúságot igen. És tud ám sajogni a helye egy ideig. Ért már ilyen Téged is? Csak sétálunk, azt érezzük, hogy vívjuk a hit nemes harcát, és apró kellemetlenségek sorozata rontja el a kedvünk, megsebez, elszomorít, már nem is tudjuk élvezni a tájat. Van belőle olyan, amit egyből kikapunk, és hamarabb gyógyul is. De olyan is, ami alig észrevehető, mélyre fúródik és fájdalmak árán, esetleg feltárás után, nehezen távolítható el, napokig vagy hetekig gyógyul. A másik ennél azért durvábban hangzik. Kelepce. Rabul ejti valamelyik végtagot vagy az egész embert, a lényeg, hogy onnan az áldozat már magától megmenekülni képtelen. Ez a fajta kellemetlenség is ismerős lehet a számunkra, amikor valami hidegzuhanyként ér, váratlan és ellehetetleníti a létezésünket, az örömünket, azt, hogy tovább éljük a megszokott életünket. Annyira érdekes a példabeszéd. Azt mondja, ezek a görbe úton vannak, és hogy elkerülhetőek lennének… Hmmm… Talán nem is annyira váratlan és hideg az a zuhany. Talán vannak olyan szakaszai az életre szóló túránknak Jézussal, ahol mi levágjuk a távot, nem egyenes utakra tévedünk, és ott várhatóan veszély leselkedik ránk. Vajon akkor miért nem szaladunk gyorsan vissza??? Vagy már tapasztalt, tizen-huszon éve „túrázóként”, mégis miért próbálunk rá még mindig a rövidítésekre??? Talán azt gondoljuk, hogy jobb és gyorsabb utat találtunk a célhoz, mint a Túravezető… Ki kell, hogy ábrándítsam magam és Téged is, sajnos ez a gyorsabb és jobbnak vélt út bizony tele lehet megpróbáltatásokkal. Először talán azt az egy-egy tövist, kibírjuk, nem is találjuk furcsának, – velejár – megyünk rendületlenül tovább a saját fejünk után. De aztán a legtöbb ilyen kis kiruccanásnak egy csapda a vége. Ahol aztán nincs más választás, be kell látnunk, hogy egyedül nem megy. Egy ideig kapálózhatunk, de aztán a legjobb, ha segítségért kiáltunk. Persze, hogy Jézushoz!

Szóval, ha egyre barátságtalanabb a táj, sötétedik az erdő és már nem látjuk a Mestert, akkor gondolkodjunk el rajta, hogy jó helyen járunk-e, hogy is keveredtünk erre. Nem kell minden egyes tövisbe belenyúlni, belelépni és nem törvényszerű, hogy a környék összes kelepcéjének a mélyén ülnünk kell egy keveset. „aki vigyáz magára, messze elkerüli azokat”! Szeretnék az lenni, aki még ha egy pillanatra azt is gondolja, hogy talán megfelelőbb számára, az a kis görbe, rejtélyes út, a Lélekre hagyatkozva nemet mond. És ezzel elkerül számára gonoszul előkészített kísértéseket, sebeket okozó tövises bokrokat, és testet, lelket és örömet magába záró csapdákat. Ébredj holnap úgy, hogy azt mondod: „Jézusom én Veled szeretnék ma menni végig az egyenes úton, és segíts, hogy elkerüljek minden tövist és kelepcét, amelyet az ellenség nekem erre a napra elkészített. Ámen!” Én így teszek!