A fenti kijelentés a minden napjaink meghatározója, amely fontossági  sorrendet állít fel, és segít átértékelni, helyre állítani az életünket, ha nyitottak vagyunk rá.

A téma alapköveinek letételéhez a Haggeus könyvének első részét és a vonatkozó igerészeket tanulmányozzuk, mely Júda életének kritikus időszakáról szól. A babliloni fogságból való visszatérés utáni események bemutatása számos üzenetet rejt a ma emberének. A második vers lemondó, reménytelen kijelentése mindenképp elgondolkodtató, sőt talán ismerős is lehet számunkra: „Ez a nép azt mondja, hogy nem jött még el az Úr háza újjáépítésének az ideje.” Ezt az elcsüggedt megállapítást olyan háttérkörülmények generálták, mint az, hogy sokan a visszatérés lehetősége ellenére mégis Babilóniában maradtak, mert kiépítették a kapcsolataikat, nem akarták feladni az elért anyagi javaikat a pusztai vándorlásért, a bizonytalanért. További körülményként láthatjuk, hogy azok, akik mégis visszatértek és hozzákezdtek a lerombolt jeruzsálemi templom újjáépítéséhez, erős negatív kritikát kaptak azoktól, akik ismerték a korábbi templomot: „ez semmit sem ér ahhoz képest”.  Nem elhanyagolható körülmény az sem, hogy amiért a szerény anyagiakkal rendelkező nép visszautasította a pogány samaritánusok segítségét, támogató helyett ellenséget szerzett magának. Mindezek a körülmények játszottak szerepet abban, hogy a nép hamar lemondani kívánta, odázni akarta a küldetését, elhívását.

Én hiszek abban, hogy MA az én és a Te elhívásod, mit sem változott. Célunk az, hogy újjáépítsük Isten lerombolt templomát, építsük az Ő királyságát. Az ellenség pedig ugyanúgy bepróbálkozik minden körülménnyel, ami arra tereli a gondolatainkat és értékrendünket, hogy hagyjuk későbbre, vagy hagyjuk el az Úr munkáját, hiszen „nem jött még el annak az ideje”. Az akkori és jelenlegi körülmények között megérintő hasonlatosságot, párhuzamot vélhetünk felfedezni.

Ahogyan az akkori nép egy része vissza sem tért, hanem a Babilóniában kiépített stabil anyagi biztonság fenntartását választotta, úgy számunkra is jelen vannak az anyagi javak megszerzésére, megtartására irányuló tevékenységek, mint a tanulás, munkahelyen való megfelelés, de ide sorolnám a családdal, baráti körrel töltött időt is, mint életünk stabil hátterének egy oszlopát. Ezek mind-mind fontosak és szükségesek, nem csak szerintünk, de az Úr szerint is, azonban tegyük fel magunknak a kérdést, őszinte választ várva; vajon helyes-e ha az életünkben a munka, a karrierépítés veszi át a hatalmat és annak szenteljük a minden időnket? Helyes-e ha a maradék szabadidőnk egészét pedig a családnak, baráti körnek szenteljük? Időbeosztásunkban pedig gyakran azzal nyugtatjuk magunkat, most ennek van itt az ideje, hogy „dolgozzak a jobb megélhetésért”, „tanuljak a magasabb pozíció betöltéséért”, „fiatalként baráti kört építsek”, és hamisan biztatjuk magunkat – ahogyan a nép tette – hogy életünkben Isten munkájának nem jött el (még) az ideje. Vagyis sajnos gyakran választjuk az emberként építhető biztosnak vélt hátteret, és szentelünk annak minden időt, mintsem hátrahagyva a túlzott emberi törekvéseket, elindulnánk azon a bizonytalannak tűnő, talán áldozatokkal teli, pusztai úton, ahol nem látjuk az emberi eredményeket, de az elhívásunknak, az élő Istennek élhetünk.

A nép egy része mégis vállalta az áldozatot, és visszatért, betöltötte az elhívását. Sokan szolgálóként mi is ezt tesszük, végezzük a ránk bízott munkát, hátrahagytunk, háttérbe szorítottunk más területet és személyeket az életünkben, mégis azt látjuk, hogy a munkánk eredménye nem olyan látványos, mint azt vártuk volna. Talán még kevésbé jószándékú embertársaink meg is jegyzik a csalódásuk élményét a munkánkat illetően. Ekkor ismét azt érezhetjük, hogy „nincs itt az Úr szolgálatának az ideje”, talán majd ha változnak a körülmények, ha változnak a személyek, ha változnak a lehetőségek… Az élő Isten azonban ekképpen vigasztalja az áldozatvállaló, szolgálatkész gyermekeit: „Légy bátor… mert ígértet tettem nektek, amikor kijöttetek Egyiptomból és Lelkem köztetek marad. Ne féljetek!”(Haggeus 2:4-5)

Az építkezés során, az Istennek való szolgálatunk során munkatársakra van szükségünk. Az, hogy kivel lépünk szövetségre, éppoly fontos nekünk ma, mint a nép számára akkor. Félre kell tennünk, az embereknek való megfelelést, az előbbre jutás lehetőségének fontosságát, és megállni az igazságban. Olyan munkatársak, testvérek szövetségére van szükségünk, akiket valóban Isten Lelke vezérel. Ha ezt az elvet követjük, talán ellenségeket szerzünk, és ismét egy olyan körülménybe ütközünk, ami azt sugallja, talán nem most van itt az Úr munkájának ideje.

Mindezen körülmények nagyon is ismerősek lehetnek számunkra, és azt akarják elhitetni velünk, hogy nincs itt az ideje, hogy 100 százalékosan odaszánjuk magunkat az Úr szolgálatára és Őt helyezzük az első helyre az életünkben. Isten azonban azt kérdezi: „Hát annak van itt az ideje, hogy ti magatok faburkolattal díszített házakban lakjatok, amikor a templom romokban hever?” (Hagg.1:4) Mai éltünkre fordítva: Annak van itt az ideje, hogy Te a saját karrieredet építgesd, míg a gyülekezet hiányt szenved a szolgálattevőkben? Annak van itt az ideje, hogy te a családodat, barátaidat szórakoztasd, míg a környezetedben levők közt annyi a vigasztalásodra, lelkigondozásodra szoruló? Komoly gondolatok ezek… és még komolyabb az az igazság, ami arra mutat, hogy bármit is tehetünk emberi erőnkkel, ha Isten áldása nincs azon, mit sem ér… Erről szólnak a Haggeus 1:5-9-es versei: „Sokat vettettetek, de keveset hordtatok be…sokra számítottatok, de kevés lett… azért mert az én házam romokban hever, ti pedig a saját házatok körül szorgoskodtok.” Ha nem állítjuk helyre az életünkben az Istentől való fontossági sorrendet, erőnkön felül is dolgozhatunk a számunkra fontos területeken, mégsem lesz eredménye. Ennek nem az az oka, hogy Isten ne akarná megáldani a munkánkat, a tanulmányainkat, kapcsolatainkat, egész egyszerűen nem csak tudnunk, de megélnünk is kell azt, hogy a legelső hely mindenkor Istené. Ha pedig Ő áll az első helyen az életemben, az Iránta való szerelem generálja azt a tüzet a bensőmben, hogy tenni akarom az Ő akaratát, építeni akarom az Ő királyságát. Ennek az építkezésnek pedig MOST van itt az ideje, ezt tudatosítani kell magunkban, és nem hagyhatjuk, hogy az élet hozta, vagy egyéb ellenség által szőtt körülmények meggyőzzenek arról, hogy az Istennek végezett munkám szüneteltethető, elhanyagolható.

Ebben az évben tehát a fiatalokkal azon dolgozunk, hogy valóságosan Isten legyen a minden, a legelső, a legfontosabb a saját kis „mindenségünkben”.


írta: Nagy Róbertné Dózsa Anita