Isten a körülöttünk lévő eseményeket arra is felhasználhatja, hogy az Ő népének üzenjen. Ezt viszont csak az az ember fogja megérteni, aki élő kapcsolatban van az Úrral, és akiben működik a Szent Szellem, Aki fordítja az embernek Isten beszédét, akaratát.
Talán ezzel a kis történettel is üzenni akar az Úr nekünk, és teljesen mindegy, hogy ki a szereplő benne. Jelen esetben egy cica.
Talán 2-3 éve került hozzánk egy cica, akinek Kitti lett a neve. Szép, hófehér, rendkívül okos kis állat. Észre sem vettük, mikor anya lett, csak egy reggel nagy nyávogásra ébredtem. Mikor kinyitottam az ajtót, azt láttam, hogy a kedvenc kis állat, egy fehér gombolyagot tart a szájában, és letette a lábam elé. Hirtelen nem tudtam felfogni, mi is lehet. Kisnyúl, fehér egér, vagy fonal? És akkor megmozdult a kis állat, és láttam, hogy kiscica. Felvettem a kezembe, megsimogattam az anyját, és rögtön elkezdtem, azt a feladatot ellátni, amiért odahozta hozzám.
Jól esett, hogy a többi családtagjaim közül engem választott ki erre a fontos feladatra. Tudom, hogy sokan megmosolyogjátok, amiért a cica gondolataival próbálok játszani, de igenis ő bemerte mutatni nekem a kölykét. A családban keresett egy anyát, aki megérti az ő helyzetét, és tudta, hogy a segítség nem marad el, mert ismert, mert látta naponta a gondoskodást, amit a családom és az állatok körül teszek. Tudta, hogy hol lakom, hol az ajtó, tudta, mikor kell jönnie. Megismert engem, ezért bízott bennem!
Testvérek, ez a kis állat, aki fejlettségi szintben messze elmarad az embertől, mégis volt annyi esze, hogy tudta, ahhoz megy, akinek kedveskedni akar egy meglepetéssel, vagy csak segítségért jött, hogy most hogyan is legyen tovább? Nem féltette tőlem, hanem mint egy megbízható baráthoz odahozta, ami számára a legkedvesebb. Hogyan van az, hogy az emberek jóval okosabbnak tartják magukat, és mégis kevesen mennek oda ahhoz, Akinek hálával tartoznak, Akinek, kedveskednének azzal, amit Tőle kaptak? Nem féltenék, hanem felajánlanák a biztos kézbe…
Az I. Sámuel 2:28-ban olvashatjuk: „Most azért én is az Úrnak szentelem, teljes életére az Úrnak van szentelve. És imádkozának ott az Úrhoz.” Ismeritek a történetet; miután Anna könyörgött az Úrhoz gyermekért, az Úr meghallgatta az imát és adott egy kisfiút neki, és Anna hálából felajánlotta az Úr szolgálatába Sámuelt, mert ez lett a gyermek neve.
Hol vannak ma az ilyen emberek? Hol vannak azok, akik önszántukból keresik az Urat? Nem várják meg, hogy Isten megrázza őket, hanem hálából keresik Őt, mert akarják megismerni, vágynak a közelségére. Vannak még ilyenek? Van ma olyan szülő, aki azt mondja; „az Úrnak szentelem a gyermekem”? Van olyan szülő, aki gyermekkortól kezdve Isten útján járatja azt a féltett kincset, akit gyermeknek neveznek? Bízik -e Istenben úgy, hogy rá merje bízni azt a gyermeket, akit Istentől kapott?
Kitti története tovább tart…
Aztán telt az idő, a cicánk elég kelendő volt, és újra és újra szaporodott. Ismerőseinknek ajándékozgattuk el a kiscicákat.
Egy napon a 3 kutya és 6 cica eléggé megterhelő lett számomra, és úgy döntöttem, elajándékozgatjuk őket. Kitti egy olyan helyre került, ami a lakásunkhoz kb. 3 km-re van. Elég jó helye lett volna, de az első napon nem tetszését nyilvánította, meg is lépett, amilyen hamar csak tudott.
Eltelt 2 hét, és a gyülekezeti alkalmunk után hazaérve, Kitti nyávogva szaladt oda hozzánk. A döbbenéstől senki sem tudott megszólalni. Kitti haza jött. Egy forgalmas útpálya, rengeteg utca, sok-sok ember között, de haza talált. Hazatalált, mert haza akart találni, mert ott volt az akarat benne. Vissza oda, ahol szerették, ahol jó volt. Oda, ahol érezte a biztonságot, hisz ő nem tudhatta, hogy az ő népes családja, könnyíti a pénztárcámat is. Ő csak arra összpontosított, hogy haza, vissza kell találnia.
Mi emberek milyen könnyen megmaradunk bárhol. Milyen könnyen le tudunk mondani a másikról, mert megbántott.
Ez a cica nem érezte, hogy eldobták? Dehogy nem! Viszont nagyobb volt benne a szeretet, ami legyőzte a neheztelést. Egyszerűen csak haza akart jönni, utak, emberek, járművek nem volt akadály.
Haza, ahol jó volt neki.
Kedves Testvérem! Kitti csak egy cica, az embertől jóval kevesebb értelmi szinttel rendelkező lény, de ő példát mutathat sok embernek. Ő megkereste nagy áldozat árán is az otthonát, ahol boldog lehet.
Testvérek, nekünk kellett ennyit megtenni azért, hogy megtaláljuk az Urat?
Hogy is volt az? Ki, kit keresett meg?
Ugye nem így volt? Egy kitaposott, megvilágított úton találtál Jézus ölelő karjára. Ugye milyen öröm volt ez a találkozás?
Mint ahogy ölbe vettük mi is a cicát, és szemébe nézve megfogadtuk magunknak, hogy soha többet nem adjuk oda senkinek. Mit gondolsz, az Úr egy ilyen találkozáskor mit érez? – Itt a helyed mellettem gyermekem, itt vagy a jó helyen. Maradj mindig velem, hogy karjaimban hordozhassalak, ha neked már nincs erőd.
Gondolatban néztél már vissza arra az útra, amelyiken Jézussal együtt jársz? Hány lábnyomot láttál???
Talán ezzel a kis történettel is üzenni akar az Úr nekünk, és teljesen mindegy, hogy ki a szereplő benne. Jelen esetben egy cica.
Talán 2-3 éve került hozzánk egy cica, akinek Kitti lett a neve. Szép, hófehér, rendkívül okos kis állat. Észre sem vettük, mikor anya lett, csak egy reggel nagy nyávogásra ébredtem. Mikor kinyitottam az ajtót, azt láttam, hogy a kedvenc kis állat, egy fehér gombolyagot tart a szájában, és letette a lábam elé. Hirtelen nem tudtam felfogni, mi is lehet. Kisnyúl, fehér egér, vagy fonal? És akkor megmozdult a kis állat, és láttam, hogy kiscica. Felvettem a kezembe, megsimogattam az anyját, és rögtön elkezdtem, azt a feladatot ellátni, amiért odahozta hozzám.
Jól esett, hogy a többi családtagjaim közül engem választott ki erre a fontos feladatra. Tudom, hogy sokan megmosolyogjátok, amiért a cica gondolataival próbálok játszani, de igenis ő bemerte mutatni nekem a kölykét. A családban keresett egy anyát, aki megérti az ő helyzetét, és tudta, hogy a segítség nem marad el, mert ismert, mert látta naponta a gondoskodást, amit a családom és az állatok körül teszek. Tudta, hogy hol lakom, hol az ajtó, tudta, mikor kell jönnie. Megismert engem, ezért bízott bennem!
Testvérek, ez a kis állat, aki fejlettségi szintben messze elmarad az embertől, mégis volt annyi esze, hogy tudta, ahhoz megy, akinek kedveskedni akar egy meglepetéssel, vagy csak segítségért jött, hogy most hogyan is legyen tovább? Nem féltette tőlem, hanem mint egy megbízható baráthoz odahozta, ami számára a legkedvesebb. Hogyan van az, hogy az emberek jóval okosabbnak tartják magukat, és mégis kevesen mennek oda ahhoz, Akinek hálával tartoznak, Akinek, kedveskednének azzal, amit Tőle kaptak? Nem féltenék, hanem felajánlanák a biztos kézbe…
Az I. Sámuel 2:28-ban olvashatjuk: „Most azért én is az Úrnak szentelem, teljes életére az Úrnak van szentelve. És imádkozának ott az Úrhoz.” Ismeritek a történetet; miután Anna könyörgött az Úrhoz gyermekért, az Úr meghallgatta az imát és adott egy kisfiút neki, és Anna hálából felajánlotta az Úr szolgálatába Sámuelt, mert ez lett a gyermek neve.
Hol vannak ma az ilyen emberek? Hol vannak azok, akik önszántukból keresik az Urat? Nem várják meg, hogy Isten megrázza őket, hanem hálából keresik Őt, mert akarják megismerni, vágynak a közelségére. Vannak még ilyenek? Van ma olyan szülő, aki azt mondja; „az Úrnak szentelem a gyermekem”? Van olyan szülő, aki gyermekkortól kezdve Isten útján járatja azt a féltett kincset, akit gyermeknek neveznek? Bízik -e Istenben úgy, hogy rá merje bízni azt a gyermeket, akit Istentől kapott?
Kitti története tovább tart…
Aztán telt az idő, a cicánk elég kelendő volt, és újra és újra szaporodott. Ismerőseinknek ajándékozgattuk el a kiscicákat.
Egy napon a 3 kutya és 6 cica eléggé megterhelő lett számomra, és úgy döntöttem, elajándékozgatjuk őket. Kitti egy olyan helyre került, ami a lakásunkhoz kb. 3 km-re van. Elég jó helye lett volna, de az első napon nem tetszését nyilvánította, meg is lépett, amilyen hamar csak tudott.
Eltelt 2 hét, és a gyülekezeti alkalmunk után hazaérve, Kitti nyávogva szaladt oda hozzánk. A döbbenéstől senki sem tudott megszólalni. Kitti haza jött. Egy forgalmas útpálya, rengeteg utca, sok-sok ember között, de haza talált. Hazatalált, mert haza akart találni, mert ott volt az akarat benne. Vissza oda, ahol szerették, ahol jó volt. Oda, ahol érezte a biztonságot, hisz ő nem tudhatta, hogy az ő népes családja, könnyíti a pénztárcámat is. Ő csak arra összpontosított, hogy haza, vissza kell találnia.
Mi emberek milyen könnyen megmaradunk bárhol. Milyen könnyen le tudunk mondani a másikról, mert megbántott.
Ez a cica nem érezte, hogy eldobták? Dehogy nem! Viszont nagyobb volt benne a szeretet, ami legyőzte a neheztelést. Egyszerűen csak haza akart jönni, utak, emberek, járművek nem volt akadály.
Haza, ahol jó volt neki.
Kedves Testvérem! Kitti csak egy cica, az embertől jóval kevesebb értelmi szinttel rendelkező lény, de ő példát mutathat sok embernek. Ő megkereste nagy áldozat árán is az otthonát, ahol boldog lehet.
Testvérek, nekünk kellett ennyit megtenni azért, hogy megtaláljuk az Urat?
Hogy is volt az? Ki, kit keresett meg?
Ugye nem így volt? Egy kitaposott, megvilágított úton találtál Jézus ölelő karjára. Ugye milyen öröm volt ez a találkozás?
Mint ahogy ölbe vettük mi is a cicát, és szemébe nézve megfogadtuk magunknak, hogy soha többet nem adjuk oda senkinek. Mit gondolsz, az Úr egy ilyen találkozáskor mit érez? – Itt a helyed mellettem gyermekem, itt vagy a jó helyen. Maradj mindig velem, hogy karjaimban hordozhassalak, ha neked már nincs erőd.
Gondolatban néztél már vissza arra az útra, amelyiken Jézussal együtt jársz? Hány lábnyomot láttál???