„Ezt nem bocsátom meg”-szoktuk mondani.
Kedves Mindenki! Ezekben az Adventi hetekben, szívünket készítjük az Úr Jézus születésének megünneplésére. Megvizsgáljuk magunkat, és ha találunk magunkban olyan bűnöket, amit le kell tenni, azt igyekszünk minél előbb elrendezni. Ilyen nagy bűn pl. a harag, ami nem hagyja a lelkünket megnyugodni, és ez semmiképpen nem jó nékünk.
Figyeljük csak: Megbántunk másokat, és minket is megbántanak, csalódást okozunk, és magunk is csalódunk. Nem mindig szándékkal történik a bántás, de akkor is megsebez, és az fáj! Ha nem vagyunk készek megbocsátani, akkor az folyton gennyező seb lesz belőle, amely haragot, elutasítást, és gyűlöletet terem.
Nézzük, csak mit mondunk a Miatyánkban? „…és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk, az ellenünk vétkezőknek.”Máté 6:12)
Mi kérjük az Isten bocsánatát, hisz megígérte, hogy a tenger mélyére veti, és többet meg nem emlékezik a bűneinkről, de mi nem tudunk megbocsátani a másiknak.
Mivel az Úr Jézus a fenti szavakkal tanít bennünket, elvárja, hogy mi is úgy járjunk el másokkal szemben, amiképpen Isten velünk. Sajnos ez nem mindig igy történik.
Mitől esik olyan nehezünkre valakinek megbocsátani? Az igazságérzetünk miatt! A gonoszságot meg kell büntetni ez egyértelmű, de saját bűneinket más mércével mérjük, és ilyenkor a kegyelemre hivatkozunk.
Mi a bocsánat, amiben Isten részesít minket: Kegyelem, ez egy meg nem érdemelt ajándék!
Mert Valaki más, - Krisztus - eleget tett helyettünk az igazságnak. Benne igazolódtunk meg anélkül, hogy bármit is hozzátettük volna. Akkor nem az lenne a helyénvaló, ha mi is szabadon engednénk azt, aki ellenünk vétkezett? Mi azt gondoljuk, hogy a sérelem meg nem bocsátásával az illetőt büntetjük, valójában azonban, saját magunkat.
Szó szerint, gondoskodunk magunknak az álmatlan éjszakákról, gyomorfekélyről, szívpanaszokról, hogy csak néhány következményt említsek.
Ha mélyen megbántnak minket, és az esetet tároljuk a tudatainkban, az újra meg újra felbukkan, és megterheli a lelkünket. A folyton parázsló harag, annak foglyává tesz bennünket, aki a bűnt elkövette ellenünk, s így az illető hatalmában tartja a gondolatainkat, és érzéseinket.
 
És ha a másik nem tanúsít megbánást? Ha megbántó személy, megbántást tanúsít velünk szemben, nekünk nem esik nehezünkre megbocsátani.
A tapasztalat azonban sajnos az, hogy a fájdalom okozója gyakran nem látja be a vétkét. Ez további keserűséget szül.
Hogyan is történhetne meg a kiengesztelődés, ha kicsinylik, tagadják, vagy másokra hárítják az elkövetett gonoszságot. Mentesít bennünket a megbocsátás felelőssége alól, ha a másik nem látja be a bűnét?
Nem! Nem a kiengesztelődéshez mind a két félre szükség van, a megbocsátás pedig csak a magam felelőssége.
Egyszer majd Isten előtt ott állok az én engesztelhetetlenségemmel, bosszúszomjammal, és gyűlöletemmel. Ez is bűn!
Az illetőnek, aki engem megsebzett, Isten előtt kell majd számot adni. Nem az én gondom, hogy Isten miként fog eljárni az ellenem vétkezővel, hogy tesz e vele valamit, és mikor?
Meg kell tanulni elengedni a keserű megtapasztalást, és azt is odavinni a kereszt alá. A megsebzett szívnek meg kell tisztulni, hogy meggyógyulhasson.
Amíg önsajnálatban forgolódunk, vájkálunk a sebeinkben, addig azok nem gyógyulnak be.
A lelki sérülések után, főleg amit szeretteinktől kapunk, maradnak hegek, még ha meg is bocsátunk. Egy-egy helyzet újra felszínre hozhatja a fájdalmat.
Az elszenvedett sérelemre való emlékezés, átmenetileg bánatot válthat ki, de ehhez nem társul már bosszúvágy, és gyűlölet, tehát semmilyen romboló érzés, amely beteggé tehetne bennünket.
Minél nagyobbak az elvárások annál nagyobbak a sebek, amiket a szeretteinktől kapunk.pl. Várakozással vagyunk feléjük, és elcsüggedünk, ha nem veszik észre, és nem teljesítik ezeket.
Természetesen különbözők lehetnek ezek a sebek: pl. Egy házassági évfordulóról való elfeledkezés, könnyebb megbocsátani, mint egy házasságtörést.
Szeretünk két mércével mérni, elnézéssel vagyunk a saját gyengeségünk iránt, keménységgel vagyunk a felebarátunk csődje iránt.
Milyen sokszor nehezítjük meg egymás életét, irigységgel, kapzsisággal, önzéssel.
Feltűnő az is, hogy sokan milyen hamar megbántódnak, míg másokkal szemben teljesen érzéketlenek. Egyszerűbben fogalmazva: Ők maguk megsértődnek, másokat viszont kíméletlenül kiosztanak. A saját szemükben a gerendát nem veszik észre, pedig ilyenkor igazán nagy szükség lenne rá.
Fordítsuk tekintetünket Isten Igéje felé és bűnbánattal olvassuk el: „ Taníts engem útaidra Uram, hogy igazságod szerint járjak, és teljes szívvel féljem a te nevedet”Zsolt.86:11