Álmomban
Uram, álmomban lekuporodtam eléd,
Hogy számot adjak az életemről.
De rájöttem, hogy ennyi nem elég,
Te sokkal többet tudsz a létezésemről.
Ezért, meghajtottam fejemet és vártam,
Hogy rám ömleszted bűneim özönét.
Te riadt arcomat megsimítottad,
És én feltettem neked egy kérdést.
Miért nem ítélsz el engem Uram?
Hisz tudod, hogy minden nap vétkezek.
És egy szelíd hang szólt nyugodtan:
„Én megbocsájtottam a kereszten neked.”
Fejemet mélyen előre hajtva,
Lábaidnál, értetlenül kuporogtam még,
És egy hang újra szólt hozzám:
„Az életemet adtam a te bűneidért”
Majd körülöttem mély csend lett,
Lélegzetem majdnem elakadt.
És egy megmagyarázhatatlan,
Röpke idő alatt tudatta: „Enyém vagy!
„Az emberek bűneit, magamra vettem,
Én kifizettem a váltságdíjat érted.
Szeretetből, önként adtam az életemet,
Így megváltott, az én kihullott vérem.”
Ekkor a szememből könnyek gurultak,
Az arcomat két kezembe rejtettem el.
És én folyton csak azt mondogattam,
Uram, én nem érdemlem meg ezt!
Szerző:
Dózsa Lajosné
2020.04.12.