Lót történetének margójára
Ki visszanéz, sóbálvánnyá mered,
Azt megbénítja, s leköti a múlt.
Csak azt látja, hogy elsüllyedt vidéken,
Neki virágos kiskertje virult.
Csak azt látja, hogy füst száll fel a helyről,
Ahol nemrégen még háza állt.
Nem látja a hegyen az életet,
Csak a völgyben a fájdalmas halált.
Ki visszanéz nem való a harcra,
Eddig bármilyen erővel szaladt,
Sóbálvánnyá lett annak az arca,
Aki visszanéz egy pillanat alatt.
Sóbálvánnyá lesz annak a szíve,
Nehéz kővé, mi mégis egyre fáj.
Sóbálvánnyá lesz annak a szíve,
Nehéz kővé, ki félúton megáll.
Írta: Csiha Kálmán