Volt egy piaci árus házaspár ismerősöm, akikkel gyakran találkoztam. A feleség katolikusnak vallotta magát, de szívesen fogadta, ha bizonyságokat mondtam és beszéltem neki a Szent Szellemmel átitatott alkalmainkról. Kazettát, könyvet vittem, hogy ne csak beszéljek róla, de ő maga is tapasztalja meg a Szent Szellem csodálatos jelenlétét. Vigyáztam mindig, hogy ne legyek terhére, ami eltávolíthatna bennünket. Egy idő után azonban azt éreztem, hogy nem akar előbbre jutni a hit terén. Próbáltam azt is, hogy egész találkozásunk alatt nem beszéltem Isten dolgairól, de észre sem vette. Próbáltam ezt a szálat tovább engedni, de az lett belőle, hogy ő akart engem meggyőzni. Elmesélte, hogy ő sok év után is milyen boldog házasságban él, ezért nem hiányzik, senki és semmi az életéből. Sokáig gondolkoztam az elmondottakon, de végül, arra a megállapításra jutottam, hogy nem irigylem őt sem a házassága, sem a hite miatt.

Jött a Karácsony és el voltam foglalva, nem kerestem meg piacnapokon. Valószínű nem hiányzok gondoltam, hisz elmondása szerint nagyon biztonságban élt. Azért egy kicsit megszomorodtam, mert úgy gondoltam, hogy a mag, amit elvetettem az „az útszélére esett és a madarak felkapkodták”. Aztán az ünnepek után a piacnapon eldöntöttem, hogy újra megkeresem őket. Már messziről láttam, hogy a hölgy talpig gyászruhába volt öltözve, és nem volt ott a férje mellette. A megdöbbenés miatt, alig mertem megkérdezni, hogy mi történt. Ő csendben elmesélte, hogy a férje infarktust kapott és rohammentővel bevitték a kórházba. Ott azonban időben nem kapott időben segítséget és a kórház folyosóján meghalt. Úgy éreztem nem alkalmas az idő, hogy meggyőzzem arról, amiről én már bizonyos voltam. Egy hét után újra megkerestem, de hidegen fogadott. Majd szavaiból kiderült, hogy haragban van az Istennel. Ez a harag viszont nagyon komoly volt, mert azt gondolta Isten elvette azt az embert tőle, akit ő mindenkinél jobban szeretett. Azt az embert, aki betöltötte az életét, és senkire és semmire ne volt szüksége. Mellette érezte biztonságban magát. Sértődöttségét nem próbáltam kiengesztelni, némán hallgattam. Tudtam túl friss volt a seb és tudtam, amit tehetek, hogy imádkozok érte. Egy idő után újra felkerestem és mosolyogva fogadott. Azt mondta, most már tudja, miért vette el Isten tőle a férjét, és rögtön folytatta: ”Azért, mert jobban szerettem őt Istennél.” –„Igen te őt bálványoztad, érezted az egész életedet betölti és nincs szükséged senkire még Istenre sem. A bálványokat pedig Isten összetöri.”- mondtam neki. Éreztem, nem kell többet beszélni róla. Isten elvégezte benne azt, amit semmilyen győzködéssel én nem tudtam volna megtenni, erre csak az ima ereje volt képes. Később fiaitól tudtam meg, hogy epekő műtétre vár kérték, hogy imádkozzak érte. Tudtam Isten, nem engedte ki a kezéből, betegsége által még közelebb akarja őt magához vonni. Isten türelemmel vár, és bölcsen utánunk nyúl mikor elérkezettnek, látja az időt. Sem, előbb sem később, éppen időben!

Aztán egy nap csöngött a telefonom és mikor meghallottam hangját köszönni is elfelejtettem a meglepetés miatt. Azt mondta: „Nem jöttél mostanában, hiányzol.” Ez a szó, hogy „hiányzol” elárulta nekem, hogy Isten megragadta a szívét és nem volt hiába az én magvetésem!   Ámen !