Ismertem egy hívő lányt, akit Verának hívtak. Ő jól tudott gitározni és énekelni, amit hamarosan észrevették a gyülekezetben. Hűségesen járt az Istentiszteleti alkalmakra, mindenki felismerte, hogy a dicsőítésbe elhívása van. Boldogan vállalta a szolgálatot, és még inkább az Úr szolgájának érezte magát. Teljes örömet nyújtott számára az Úrral való élő kapcsolat.
Majd egyszer a buszon utazva, megismerkedett egy fiúval, aki rajongással vette körül, és ez az ismeretlen terület érdekessé vált a számára. Meg tudta róla, hogy a fiú hitetlen, de annak ellenére jó volt vele beszélgetni, sokat sétáltak együtt. Néha a lány miatt elment a gyülekezetbe is, ahol unalmas, kínos órákat töltött el ilyenkor.
Gyorsan szaladtak a hónapok, és egy napon a fiú megkérte a lány kezét. Mivel a Vera megszerette a fiút, úgy gondolta, hogy idővel majd úgyis meg fog térni, és igent mondott. Összeházasodtak, és úgy tűnt, hogy a boldogság beköltözött az otthonukba. Így éltek látszólag semmi baj nem volt közöttük, csupán a vasárnapok voltak egyre terhesebbek a férj számára. Ha tehette okot adott rá, hogy ne keljen menni a gyülekezetbe, és ez egyre gyakoribb volt. Verát bántotta a helyzet, sokat imádkozott érte, de tehetetlen volt.
Aztán megérkezett az első baba, amit nagy örömmel fogadtak, sok közös élményük volt a gyermekgondozásában. Majd 2 év múlva megszületett a 2. baba, ami még inkább terhet rótt a házaspárra, de elsősorban az anyukára és így ő is sokat kimaradt a gyülekezetből.
Így telt el néhány év, de az igazi változás ott kezdődött, mikor a férj bejelentette, hogy este találkozni szeretne egy régi barátjával. Természetesen Vera semmi rosszat nem sejtve, figyelembe véve a sok segítséget, amit a gyerekek körül a férje tesz, így beleegyezett a kimaradásba.
Túl jóra sikerülhetett a baráttal való találkozás, mert nem sok idő múlva megismétlődött újra a kérés. Vera el volt foglalva a gyerekekkel, a házi munkával, de azt érezte, hogy valami baj van a házasságukban.
Egy este mikor a férj munkából haza ment, arra kérte a feleségét, hogy segítsen bepakolni, mert elköltözik. Megdöbbenve megkérdezte a felesége: „Van valakid?”-igen van- válaszolta a másik. A gyerekek még nem értették, mit is jelent ez, csak azt látták, hogy édesanyjuk könnyei potyogtak. Mikor az utolsó darab is bekerült a bőröndbe, a férfi körbe nézett, és azt mondta: Sziasztok! –és kisétált a lakásból, mintha csak a boltba szaladt volna le.
Vera sokáig kuporgott még a szőnyegen, és nézett bele a semmibe. A gyermekek csendes tanúi voltak a család széthullásának, de megakadályozni nem tudták.
Eltelt egy néhány hónap, és a család megszokta, hogy édesapa nélkül kell élniük. Esténként leültek a szőnyegre, és ott mesélt nekik az édesanyjuk, és nagyokat nevettek egy - egy buta történeten.
Egy este, mikor a gyerekek képeskönyvet nézegettek, édesanyjuk átsétált a másik szobába, és a szeme megakadt a sarokban lévő gitáron. Könnyedén magához emelte, és pengetni kezdte, majd gyönyörű hangját kiengedve dicsérte az Urat.
A két gyermek elcsendesedett, és odalopakodott az ajtóhoz, hogy megnézzék mi az? Édesanyjuk, egy régi keresztyén, dicsőítő éneket énekelt, behunyt szemeiből a könnyek ömlöttek.
A kicsik ámulattal hallgatták és mikor abba hagyta, megkérdezték tőle: „Anya! Te miért nem ilyen dalokat énekelsz, ilyenkor szebb a hangod.” Vera lesütötte a fejét, és hulltak a könnyei tovább.
Másnap vasárnap volt. Reggel felkeltek a gyerekek és azt mondta az édesanyjuk. „No gyerekek, most elmegyünk egy olyan helyre, ahol olyan dalokat fogtok hallani, mint amit az este én énekeltem.”
Kikészítette a ruhájukat, felöltöztek, és elindultak oda, ahol még a gyerekek soha nem voltak. Tele voltak kíváncsisággal, de nem kérdeztek semmit az anyjuktól.
Aztán megérkeztek egy hatalmas nagy házhoz, aminek az ajtaja nyitva volt. Beléptek az ajtón, ahogy végig sétáltak a sorok között, Vera odapillantott arra a padra, ahol egykor ült. Senki nem foglalta az ő helyét el. Ekkor előre ment és könnyekkel küszködbe leborult bocsánatot kért az Úrtól, a pásztortól, és a gyülekezettől hűtlensége miatt. A pásztor odalépett keblére emelte és azt mondta: „Mert az én fiam meghalt, és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.”