Gyermekkorom óta nem értettem, hogy miért van egy évben egyszer „halottak napja?” Miért kell róluk megemlékezni egy évben csak egyszer, és a többi 364 nap pedig nem is kell rájuk gondolni? Ezt ma sem tudom!
Azt viszont tudom, hogy édesanyám 17 éve meghalt, és gyakran gondolok rá, halottak napja nélkül is. Hálás vagyok néki, hogy életet adott, hogy felnevelt, hogy a jóra tanított engem! Hálás vagyok néki, hogy nem hátrált meg a betegség, szegénység, a boldogtalansága idején sem, hanem, mintha semmi sem történt volna, ő vigasztalt, nevetett, mesélt nekünk. Láttam, mikor hulltak a könnyei, de vitte, egyedül hordozta a terheit! Szelíd, törékeny asszony volt, aki csak adott, soha nem kért! Gyakran eszembe jut, hogy sokszor két megpakolt kosárral a karján hozta a befőtteket, sült tésztát és egyebeket. Mikor elvettem a nehéz kosarakat, megkérdeztem tőle, hogyan bírtad elhozni?Ő csak mosolygott, és boldogan nézte, ahogy ettük a gyerekekkel az általa elkészített kelt tésztát, fánkot.
Hova is mehettem volna, mikor szükségem volt egy kis anyagi segítségre, mint ő hozzá! Kihez mehettem volna, amikor a gyermekeimet vittem el, hogy vigyázzon rájuk. Emlékszek egy alkalomkor meglátogattam, és az ajtón belépve kerestem őt mindenütt, de nem találtam a lakásban..(Olyan végtelenül rossz volt! Aztán arra az időszakra gondoltam, amikor eljön majd, hogy hiába megyek, már nem találom őt. Üres lesz a ház!) Szemembe könny szökött.
Aztán kijöttem, és elindultam a kert felé, mikor megpillantottam, hogy lenn kapált, gyorsan kiáltottam:” Anyu!” Megállt, hátra nézett és elindult felém. "Szia Mama" - mondtam újra, amikor odaértem. (Jó volt, hogy még ott volt!) Mosolygott, mint mindig. Aztán belenyúlt a zsebébe kivett valamit és elkezdte enni. Mit eszel mama? - kérdeztem. A kezében lévő kis száraz kenyeret felém mutatta. De hát, nincs más, amit ehetnél? - kérdeztem. - De van, csak én ezt szeretem ropogtatni. Átkaroltam és jöttünk fel az udvarra.
Számtalan ilyen történetet írhatnék le! Számtalan jóságára emlékezhetek, amit nem lehet elfelejteni! Az hogy: ”ANYU” egy páratlan felbecsülhetetlen értékkel bíró szó! Míg valaki gyermek csak azt tudja, hogy az egy varázs szó : Csak hívni kell, és jön ! Csak kérni kell, és ad! Csak sírni kell, és megvigasztal! De amikor, hiába hívja: nem jön, nem ad, és nem vigasztal már! Mikor már az ANYU nincs, kimondhatatlan nagy veszteség! Én így közel 70 évesen is ezt mondhatom!
Ilyenkor szakad ránk, amit soha nem hozhatunk helyre: Az elmaradt bocsánatkérések, az elmaradt látogatások, a kis meglepetések, ajándékok, szeretet, mosoly, egy ölelés, egy mamusz, amit meg akartam venni néki! Vajon tudta ő, hogy én szeretem?
Ez csak egy szelet az emlékezéseimből, ami által könnyek árasztják el most az arcomat. Lehet ezt meghatározni, hogy az év melyik napján történjen meg? Mert az emlékeink bennünk vannak, és bármely pillanatban a gondolataink által újra élnek!
Az én halottaim napja akkor van, amikor eszembe jutnak, és gondolataimban felidézem az eseményeket. És ez nem csak egy évben egyszer!