Két idős ember feküdt egy kórteremben. Az egyik ágya az ablak mellett volt, a másiké pedig a fal mellett. Az utóbbi azonban olyan gyenge volt, hogy fel sem tudott ülni az ágyon, és minden remény elhagyta.
Az ablak melletti, a maradék erejét összeszedve felült az ágyában, kinézett az ablakon, és elmondta a szomszédjának, hogy mi történik a kórházon túli világban.
Ez így ment nap, mint nap. Mindig elmesélte, hogy a parkban süt a nap, csicseregnek a madarak, gyönyörű zöldek a fák, a gyerekek szaladgálnak, a párok egymás kezét fogva sétálgatnak stb. Vagy ha éppen rossz idő volt, elmondta, hogy most rossz idő van, az emberek közelebb húzódnak egymáshoz, a borús idő ellenére is odakint zajlik az élet.
A fal melletti ember teljesen hozzászokott, hogy minden nap meghallgatta a társa beszámolóját. Már csak az éltette, hogy minden nap várta az új dolgokat. Remélte, hogy egyszer majd ő is kint lehet egészségesen a szabad világban, ahol boldogok az emberek.
Egy nap azonban a kedves szomszédja, aki mindig felvidította a kellemes beszámolóival, meghalt. A magára maradt idős beteg azt kérte, hogy hadd költözhessen az ablak melletti ágyra, hogy ő is megláthassa az élettel teli parkot, amelyről az elhunyt betegtársa annyit mesélt.
Majd amikor átköltözött a másik ágyra, nagy örömmel pillantott ki az ablakon, de a mosoly az arcára fagyott. A gyönyörű park helyett, csak egy kopott tűzfal állt az ablak előtt.
Később az ápolónő elmondta neki, hogy az a kedves beteg úr, a volt szomszédja, aki meghalt, az tulajdonképpen vak volt.
Ekkor világosodott meg előtte, hogy az egész park és az a sok szép dolog, amiről mesélt csak egy kitalált álomvilág volt és mindezt csak azért tette, hogy tartsa a társában a reményt, az élni akarást, magával pedig egyáltalán nem törődött.
Valójában az anyukák is éppen ilyenek. Egész életükben a gyermekük boldogságáért fáradoznak, mit sem törődve önmagukkal!