Emlékszem rá, hogy amikor a gyermekeim kicsik voltak, és hol egyikkel, hol másikkal elindultunk sétálni az utcán, vagy éppen a napi bevásárlást indultunk lebonyolítani, a gyermekem egy ideig fogta a kezem, és ott lépdelt mellettem, majd meglátott egy szép kis virágot, vagy egy pici bogarat, és előre futott. Néha leguggolt, nézegetett, és csodálkozott, míg én lassan elhaladtam mellette. Nem futottam előre, nem is álltam meg, csak ütemesen haladtam egyenesen. Eközben látta, hogy hiába futott előre, mégis jócskán lemaradt tőlem, majd kétségbeesetten kiáltott utánam. Majd amikor látta, hogy növekszik a távolság, akkor síró hangon megint utánam kiáltott : „Anya, várjál meg!” Néha megálltam, és megvártam míg utolér. Közben elmondtam neki, hogy jobb, ha valaki folyamatosan halad, minthogy megáll, mert e közben lemarad a másiktól.
        Aztán előfordult, hogy hiába kért, hogy álljak meg, nem tettem, azért, hogy a gyakorlatban is rávezessem, milyen nehéz behozni azt, amikor lemaradt valaki.
        Azóta ők már felnőttek, de néha mégis eszembe jutnak ezek a kis epizódok, és ilyenkor a keresztyén életünk rajzolódik ki róla.
Időnként, mikor Jézus mellett sétálunk, szorosan fogjuk a kezét, majd hirtelen valamit meglátunk, előre szaladunk, és megállunk. Ez idő alatt az Úr tovább halad. Majd utolér bennünket, sőt le is maradunk mögötte. De nem is gondolunk arra, hogy mikor előre futottunk, vagy mikor lemaradtunk, nem voltunk az Ő védelme alatt. Ilyenkor nem hallottuk volna meg az Ő hangját, amikor figyelmeztet bennünket.
        Ezért jó, ha mindig olyan távolságban lépdelünk az Úr mellett, ahol az Ő védelme alatt vagyunk, és jó, hogy ha még meghalljuk az Ő intelmeit!