„Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket testvéreim, hogy okos Istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek.” (Róma 12.1)

Egy északon szolgáló misszionárius mondta el a következő esetet, amely egy Istentisztelet alkalmával történt.
Az Igehirdetés alatt felemelkedett egy öreg indián főnök, előre ment, és harci dárdáját a misszionárius lábai elé tette és azt mondta: „Indián főnök adni a harci eszközt Jézus Krisztusnak.”
A misszionárius tovább prédikált Isten szeretetéről a Jézus Krisztusban. Fia odaajándékozásáról, akit elküldött számunkra, és aki most szent igényt támaszt azt életünkre. Ismét felkelt az öreg főnök és előre ment. Levette a takarót a válláról, és a következő  szavakkal tette le az Igehirdető lábai elé: „Indián főnök adni takaróját Jézus Krisztusnak.”
Megint visszament a helyére. Az Igehirdető tovább beszélt Isten Jézusban kinyilatkoztatott szeretetéről. Hogyan fosztotta meg Isten az eget a legdrágább ajándékától, és hogyan küldte Jézust a világba, hogy minket, elveszett embereket megváltson, és hogy magát odaadja miértünk. Ekkor az öreg főnök elhagyta a gyülekezeti helyiséget.
Hamarosan visszatért a pónijával, amit a gyülekezet előtt álló sátor elé kötött. Ismét előre jött a sátorban. Rátekintett a misszionáriusra, és azt mondta: „Indiánfőnök adni póniját Jézus Krisztusnak.”
Most már mindenét odaadta, amije csak volt.
Amikor a misszionárius arról az Istenről beszélt, aki nem kímélte saját Fiát, hanem odaadta mindnyájunkért, sürgetőleg hallgatói szeme elé állította, hogy Jézus az egész életünket magának akarja.
Félő tisztelettel térdelt le a misszionárius elé, miközben a könnyei végig folytak az arcán. Remegő ajakkal szólt: „Indiánfőnök adni magát Jézus Krisztusnak.”
Ebben a pillanatban tette meg az első lépést a Jézushoz, a feltétel nélküli életben. Akaratát teljesen alárendelte Ura és Megváltója uralmának.
Odaadtunk e mindent az Úr Jézusnak, azt is, ami a miénk? Magunkat is?