A magány:
Az egyedüllét, a személyes és bensőséges imádkozás nélkülözhetetlen feltétele. A magány nem csak azt jelenti, hogy egyedül vagyok, hanem főleg azt, hogy magamnál vagyok, és nem másnál! Nem vagyok magamon kívül. A köznyelv csak arról mondja, hogy magánkívül van, akit az izgalom kihoz a sodrából. Ezért mondják az ilyennek: Térj magadhoz! Térj észhez! Vajon nem vagyunk mi is gyakran házon kívül? Lótás futás, csapongó gondolatok, túlzsúfolt határidő naplók, ideges pillanatok a karórára, szinte elmaradhatatlan kísérőnk, sőt sokszor urai sokszor a hétköznapjainknak, sőt sokszor urai az ünnepeinknek. Az egyedüllét, nemcsak magányt jelentsen, hanem inkább egy bensőséges lelki csendet, igazi önmagunkba fordulást.
Nem lehet egyszerre Istennel, és a világgal beszélni. Urunk, Jézus Krisztus is azt mondja, hogy egyedül legyünk, amikor imádkozunk. „Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és az ajtódat bezárva imádkozzál. Atyádhoz titokban. (Mt.6:6)
Igen csukd be érzékeid kapuját, zárd be képzeleted istállójának ajtaját, hogy a szilaj paripa ne szökhessen ki.
A magány azt is jelenti, hogy vonuljunk be lelkünk belső kamrájába. Szálljunk magunkba! Legtöbben ezért húzódnak el ettől, mert a bensőjükben nincs teljes rend. Ezek hasonlítanak azokhoz a férfiakhoz, akiknek házsártos és rosszkedvű feleségük van. Korán reggel elmennek otthonról, és későn érkeznek haza, ahol nem békés az otthon, ahol házi perpatvar várja őket. Bár néha megvizsgálandó, hogy miért is olyan a feleség? Lehetséges, hogy éppen a férj kicsapongásai miatt, vagy talán azért, mert semmi munkát nem végez otthon és ez a baj. Teljesen mindegy, hogy melyik fél rontja el a házasságot, a lényeg, hogy néha káosz van. Na ilyen káoszban nem lehet imádkozni! Csak egyedül, a belső szobába bevonulva, szép csendben és békességben. Törekedjünk hát erre!