Bizonyára emlékeztek arra a bizonyságra, ami arról szólt, hogy a gyülekezetben egyik dicsőítő próba után odament egy kislány a testvérnőhöz, és egy szál virágot nyújtott át neki. Mikor a testvérnő megdöbbenve megkérdezte, hogy ezt miért kapom, az volt rá a válasz: „Csak úgy szeretetből.”

Valami hasonló dolog történt velem is nem olyan régen. Tudjátok, hogy missziózni járunk Körösszakálra, ahol már egy gyülekezet is létrejött. A mi missziós csoportunk szereti és elfogadja ezeket az embereket. Mindig szívesen megyünk szolgálni közéjük. Hisszük, hogy ők is szeretnek minket.

Szegény körülmények között élő emberek, akiknek sem munkájuk, sem anyagi sgítségük nincs. Néha megvendégeltük őket, ahogy az erőnkből telt, de az az egyszeri kevéske ennivaló nem oldotta meg a helyzetüket. Aztán teltek a hónapok, és egyszer csak a roma vezető felesége azt mondta nekem: - Ha megyünk hazafelé, meg kell állni a kapujukban, mert ad almát és meggyet. Először azt hittem rosszul hallottam, és rákérdeztem újból, hogy mit mondott. És mikor meleg mosollyal megismételte az előbb említett felajánlását, én csak néztem rá és nem tudtam volna azt mondani, hogy nem fogadom el. Hazafelé jövet megálltunk a kapuban, ahol már el volt készítve a nagy veder és kosár meggy, és egy másik szatyor alma. Én teljesen le voltam döbbenve attól az ajándéktól, amit Andi - mert úgy hívják - szeretete jeléül nekem adott. Az az ember adott nekem befőzésre gyümölcsöt, aki maga is szegény, és lám, az Isten által adott termésből nekem is juttatott. Végtelenül hálás voltam Istennek, hogy ez az asszony szívében milyen nagy szeretetet hordoz.

Nem sokkal később szintén Szakálban jártunk, és akkor meg a vezetőhelyettes feleségétől kaptam ajándékot. És miközben elővette a reklámszatyorba készített ajándékot, elmondta, hogy ő már a múltkori alkalomkor is elhozta magával, de nem merte ideadni, mert nem volt biztos benne, hogy elfogadom. Szétnyitotta a reklámszatyrot, és néhány darab ruhaneműt vett elő belőle. Maga elé emelte darabonként őket, és elmondta, hogy melyiket kinek szánta. Átfutott a gondolataimon, hogy ő már ezen tényleg gondolkozhatott, hogy melyik darab kinek lenne jó, hiszen ő ismer bennünket személyenként is. Számomra mégis az volt a legfontosabb, hogy szívében megfogalmazódott a szeretet irántam. ÉN csak néztem őt, aki olyan gondoskodó szeretettel csomagolta be és adta át a szívéből szánt ajándékot, hogy nem tudtam volna nemet mondani. Frissen él még ma is bennem mind a két asszony mosolya, ahogy boldoggá tette őket az ajándékozás öröme. Van egy világi közmondás: „Jobb adni, mint kapni.” Tudom milyen ez az érzés, de én különösen annak örültem, hogy ők is tudtak adni másnak. A szeretet üzenete nyilvánult meg ajándék formájában.  Igen, pusztán csak szeretetből…