A Mester arra tanít bennünket, hogy amíg olyanok nem leszünk, mint a kisgyermekek, nem juthatunk be az Ő országába. Azt hiszem az elmúlt vasárnap a mélységéig megérthettem ennek a tanításnak a fontosságát.

        Több mint két éve jár a gyülekezetünkbe két gyermek. Meglepő, de valójában senki nem hívta őket, teljesen maguktól jöttek, jönnek, és felnőtteket megszégyenítő hűséggel ragaszkodnak a gyülekezethez, anélkül, hogy ajándékokkal, vagy kitüntető figyelemmel halmoznánk el őket.  Az alkalmainkon csendben és fegyelmezetten vesznek részt, örömmel éneklik a dicsőítő énekeket, buzgalommal keresik ki az aktuális Igét a kis Bibliájukban.  

Mindig is tiszteltem őket a hűségükért és ragaszkodásukért, de az, ami az elmúlt vasárnap történt, megerősítette bennem, hogy milyen mérhetetlen áldás ez a két gyermek a gyülekezet számára. Történt ugyanis, hogy meghívást kapott a gyülekezetünk a Debreceni testvérektől a náluk tartandó Hálaadó napra, így egy vasárnapi alkalom Földesen elmaradt, mivel Debrecenben töltöttük a napot azokkal a testvérekkel. A gyülekezetünkből, aki tudott velünk tartott, de voltak, akik nem tehették meg, köztük a gyerekek sem, mivel nem volt gyerekülésünk, amiben utazhattak volna.  A kimaradt vasárnap utáni héten szokás szerint alkalom előtt dicsőítő próbát tartottunk. A gyerekek minden gyülekezeti tagnál hamarabb érkeztek, ahogyan szoktak. A kislány, Ildikó odalépett elém a dicsőítő próba szünetében. Rápillantottam és láttam, hogy a kezében egy szál virággal áll előttem. Felém nyújtotta a virágot ezekkel a szavakkal: „Ezt neked vettem.” –elmosolyodtam, és kérdeztem tőle: „Ezt milyen alkalomból kapom?” Erre egy olyan választ kaptam, amit sohasem felejtek el… „Csak úgy, szeretetből…” Könnyek törtek fel a szememből, megöleltem a kislányt és éreztem, sokkal többet adott nekem abban a percben, mint egy szál virágot. Olyan mérhetetlen szeretet áradt felém a szívéből, amelyet szavakkal nem tudok leírni.  Megkérdeztem tőle: „Hiányoztunk neked a múlt héten, amikor nem voltunk?” Könnyek gördültek le az arcán, és válaszként a kérdésemre, hevesen bólogatott. Visszagondolva az jutott eszembe, vajon mindannyian így élnénk meg egy vasárnapi alkalom hiányát? Hiányozna? Hiányoznánk egymásnak annyira, hogy ezt a következő találkozás alkalmával bármilyen módon, de igaz szeretettel kifejezzük a testvérünknek?

        Mondanom sem kell, a történtek az egész szolgálócsoportra hatással voltak. Az Igehirdető a szolgálata elején elmesélte a kis jelenetet a gyülekezetnek, majd könnyek között arra kért mindenkit, hogy vegyünk példát a kislánytól, mondjuk el egymásnak: „Szeretlek.” Leírhatatlan szeretet töltötte be a gyülekezeti házat. Mindenki odament a testvéréhez és könnyek között rebegte, hogy „szeretlek testvérem”. Idősek a fiatalokkal, mindannyian megöleltük egymást.  Csodálatos volt az, amit azokban a percekben átélhettünk. Hiszem, hatalmas öröm volt a Mennyben is, miként nem csak érzés, de kimondott szó és megvallás is volt a testvéri szeretet. Jézus ezt kérte tőlünk, ezzel tehetjük Őt boldoggá. És ki volt az eszköz erre? Nem egy híres-neves, nagy szolgáló, hanem egy őszinte, tiszta gyermek. Gyermeki hit, gyermeki szeretet – erre van szükségünk, erre tanít az Úr ma is bennünket.  Kell, hogy kimondd, kifejezd a szeretetedet. Hidd el, olyan sokat adhat egy szó, egy ölelés. … Hálás vagyok Istennek a gyermekekért, akiket hozzánk vezetett, akikről mi felnőttek is példát vehetünk.

Nagy Róbertné Dózsa Anita