Az mi bizonyságunk

Már egy jó ideje rá kellett jönnöm arra a tényre, hogy az ember sorsát és életét nem csak saját maga irányítja. Erre a felismerésre sokan eljutnak, de itt sokan meg is állnak és megelégszenek ennyivel és élik tovább az addigi életüket. Nem tudom, hogy ez jó irány, vagy nem, de egy biztos ez a felismerés indított el engem és talán mondhatom velem együtt feleségemet is azon az úton, hogy keressük mi dolgunk is a világban, miért is jöttünk pont ide. A keresés során sokszor kerültem, kerültünk zsákutcákba, amelyek nem vezettek sehova, pláne nem az igazság felé. Úgy tartottuk magunkat, mint akik hiszik, hogy van Isten és valamilyen hatása, befolyása van az emberekre, így ránk is, de innen tovább nem jutottunk. Nagyszüleim révén, - akik kezdetektől a gyülekezet tagjai – volt valamilyen kapcsolatom a HITTEL és Istennel, de ez a kapcsolat részemről csak igen felszínes volt. Talán ez a bizonytalankodás és az eddig Isten által a szemem elé tárt jelek figyelmen kívül hagyása, vagy helytelen értelmezése végett Isten egy olyan megkerülhetetlen és egyértelmű jelet, hogy ne mondjam próbát bocsájtott ránk, ami olyan súllyal nehezedett a vállunkra, hogy a rövid ideig tartó, ám annál kínzóbb agóniánkba kis híján beleőrültünk.
 Mi is volt ez a jel, illetve mit is okozott és milyen felismeréshez vezetett el?
Íme. Első gyermekünk már elmúlt négy esztendős és már korábban elterveztük, hogy immáron eljött az ideje, hogy testvérkéje szülessen. 2010. nyarán meg is tudtuk az örvendetes hírt, hogy Szilvi a második gyermekünket várja. Sajnos ez az öröm nem volt sokáig felhőtlen, mert a 18 hetes ultrahang vizsgálat alkalmával megállapították, hogy plexus cistája van, azaz a kis agyában daganatok vannak, - szám szerint négy. Ekkor még minden szakember biztatott bennünket, hogy nem kell ennek túl nagy jelentőséget tulajdonítanunk, mert igen gyakoriak, minden negyedik, ötödik magzatnál elő fordulnak és a 24-26 hét közötti időszakra rendszerint fel is szívódnak. Azt azonban már ekkor is elmondták, hogy ennyi és ilyen méretű cistával még ebben a stádiumban nem igen találkoztak. Ezek után még következett néhány hét, melyben reménykedtünk abban, hogy mi is azon „szerencsések” közé fogunk tartozni, akik esetében minden a legjobbak szerint fog alakulni. Aztán jött az ominózus vizsgálat napja, mikor már a 24. hét vége felé közelített a babánk. Ekkor a szülész doktornő, - aki igen nagy szaktekintély és külföldi egyetemeken is rendszeresen tanít, és nem mellesleg Kincső lányunk is az ő segítségével látta meg a napvilágot – aggodalmas arccal nézte az ultrahangos készülék monitorját és állapította meg, hogy a cisták nem hogy csökkentek volna, de még inkább nőttek. Sebtében konzíliumot hívott össze, ahol még nála is tapasztaltabb kollégái vizsgálták a babát mindenféle beavatkozással, amivel csak lehetséges. Ezeket itt nem részletezném, de talán el lehet képzelni, hogy ezek egy része milyen fájdalmas és megalázó is egyben egy viselős kismamának és persze ez nekem is komoly erőpróba volt.
A vizsgálatok kiértékelése már nem a jelenlétünkben történt. Jó néhány órás várakozás után a doktornő behívott az irodájába és amilyen humánusan csak közölni lehetett, közölte, hogy nem sok reményt lát arra, hogy a cisták felszívódnak és nem okoznak fejlődési rendellenességet a babánál. Ezért kilátásba helyezte a terhesség megszakítás lehetőségét, melyet a 24. hétig lehet elvégezni a jogszabályok szerint. Ekkor nagyon összetört a szívünk és nem tudtuk, hogy akkor most merre tovább. Azonban az Isteni gondviselés és az anyai ösztönnek köszönhetően, akkor is a mellett döntöttünk, hogy nem vesszük, mert nem vehetjük el azt amit Isten adott, az életet. Ez után haza jöttünk és komoran, szomorúan, de még is reménykedve elmélkedtünk és kétségek között hánykolódtunk. Két nappal a vizsgálat előtt, elutaztunk Kecskemétre is egy nagyon nagy tudású és komoly technikával felszerelt szülész orvoshoz, aki ott és akkor teljesen megnyugtatott bennünket, hogy a cistákat tulajdon képen figyelmen kívül kell hagyni, hiszen minden más eredmény és méret rendben van. Ezt a doktorurat hívtuk fel két nap múltán, miután Debrecenből a doktornőtől eljöttünk. Megkérdezte tőlünk, hogy miért hívtuk őt, mit várunk tőle? Szilvi elmondta, hogy mint szakembert kerestük meg, mennyi esélyt lát arra, hogy minden szempontból egészséges babánk lesz és mit javasol. Ő erre, igen tárgyilagosan és hideg fejjel, azt mondta, hogy szakítsuk meg a terhességet és majd 6 hónap múlva lehet babánk. Tehát ő sem vállalta fel, nem is vállalhatta annak a felelősségét, hogy azzal biztat, hogy minden rendben lesz, így valószínűleg azt látta a legkorrektebbnek, ha nem áltat bennünket.
Mondanom sem kell, hogy csak ekkor zavarodtunk össze igazán és percenként a két véglet között vergődtünk: nem számít semmi megtartjuk, ha nem lesz egészséges, akkor egy életen át az egész családnak ezzel kell együtt élnie. Másnap reggel 9 óráig kellett választ adnunk a doktornőnek, hogy megszakítjuk-e a terhességet vagy sem. Ezt az éjszakát nem kívánom senkinek, egy szemhunyást sem aludtunk és vívódtunk magunkkal és a lelkiismeretünkkel. Én nem igazán ismerem a Bibliát és az abba foglalt igéket és a tízparancsolatot sem biztos, hogy el tudnám mondani, de egy járt ezen az estén a fejemben, hogy „Ne ölj!”, mert ez elé a próba elé állított az Úr minket. Ez a felismerés és a nagyszüleim bátorítása juttatott el arra, hogy a GYÜLEKEZET és általuk ISTEN segítségét kérjük. Nagypapám mondta, - amikor szó szerint elsírtuk a fájdalmunkat nekik – hogy „azt gondoljátok, hogy Jézusnak, aki a Világ Királya, bármi is lehetetlen? Csak hozzá fordulhattok és tőle kérhetitek őszinte és alázatos szívvel, hogy segítsen rajtatok és hozzá fohászkodhattok!”
Így is tettünk és Szilvi is és én is elmentünk a gyülekezetbe, ahol kértük imádkozzanak értünk és a kis babánk egészségéért. Mi magunk is naponta több alkalommal is imádkoztunk a babánk egészségéért és az Úr kegyelméért rajtunk. Ezt követően eltelt két hét, amikor a soron következő ultrahangos vizsgálatra érkeztünk, ahol igen csak kikerekedett a doktornő és a körülötte lévő asszisztensek szeme, amikor meglátták, hogy négy cistából már csak három van és azok is jócskán összehúzódtak. Az erre következő vizsgálaton már csak kettőt lehetett látni és azok is csökkentek az előző vizsgálathoz képest. A legutóbbi vizsgálat már csak egyet mutatott, ami folyamatosan zsugorodik.
Nekünk ettől nagyobb bizonyíték nem létezik arra, hogy a Jó Isten létezik és munkálkodik a Szentlélek által és bebizonyította azt, hogy a hitet közösségben kell megélni, mert egyedül semmik vagyunk és hajlamosak lehetünk rosszul értelmezni a dolgokat és eltévedhetünk.

Itt szeretném megköszönni és hálánkat kifejezni minden gyülekezetbeli testvérnek az irántunk tanúsított jóságáért és szeretetéért és azért, hogy közbenjártak értünk az Úr Jézusnál és a kis babánk meggyógyulhatott az Ő akaratából és kegyelméből. Ámen!