Nagaszakiban a 150 iskolás fiú között csak egy volt keresztyén, akinek természetesen nehéz dolga volt az iskolában. Az otthona több órai távolságra volt és délben nem tudott hazamenni, ebédelni, így minden nap hozott magával ételt, amit ott fogyasztott el. Az iskolatársai mindig találtak valamit, amivel gúnyolhatják, kinevethetik, és bevádolhatják a tanárjuknak. Amikor egyszer észrevették, hogy evés előtt kezét összetette, és imádkozott, az iskola igazgatójához szaladtak elmondani, hogy a fiú valamit varázsol. Az igazgató elé vitték, ahol el kellett mondania, hogy mit tett. Nehéz dolog volt ez egy kisfiú részére, hogy az egész iskola előtt bevallja a hitét, de ő egy pillanatra sem töprengett, hanem tiszta hangon így szólt: „Én keresztyén vagyok, és megköszönöm Istennek az ételemet és arra kérem Őt, hogy azt áldja meg.”
Az egész iskola feszült figyelemmel várt arra, hogy mit fog az igazgató mondani. De mennyire nagy volt az ámulatuk, mikor azt látták, hogy az igazgató felállt, átkarolta a fiút és könnyek között azt mondta: „Fiacskám, és is keresztyén vagyok, de nem mertem így imádkozni, nehogy mások észrevegyék. Mától kezdve azonban úgy akarok élni, mint egy igazi keresztyénhez illik.”