Idézet Fábián Attila testvérünk szolgálatából: Belvárosi Gyülekezet 2006. 07.02.
Bemerítkezés előtt, sőt egy ideig utána is, az Úr kényeztet bennünket. Később azonban jönnek a próbák, amik egyre nagyobbak.
Hívő életünk hasonló a sas fiókák életéhez. Míg kicsik, csak a szájukat kell kitátani, és az anyjuk hordja nekik a finom falatokat. Ha esik az eső, vagy fúj a szél, kitárja feléjük a szárnyait. Egyszer azonban megnőnek a fiókák és az anya sas, lábával szétrúgja a fészket, és a fiókák kétségbe esve szárnyukkal csapdosva a fészekkel együtt esnek lefelé. Mikor látja az anyjuk, hogy elfáradtak, akkor kitárja szárnyát, és alájuk ereszkedik, és mint az anyahajón megpihennek a fiókák. Azután újra felviszi, és újra leejti őket addig, míg meg nem tanulnak repülni.
Így van ez a mi hívő éltünkkel is. Elenged bennünket az Úr, de a szeme rajtunk van. Mikor elfáradunk, és úgy érezzük, hogy nincs tovább, Ő jön, és a karjaiba vesz minket. Milyen jó Nála megpihenni! Milyen jó a segítségével a próbából kijönni!
Istennek ma sem rövidült meg a karja, nem enged le olyan mélyre, hogy utánunk ne tudna nyúlni.
„Isten családjába nem lehet beleszületni, hanem újjá kell születni, hogy beletartozhassunk”
Idézve: Fábián Attilát