„hiszen azért fáradunk és küzdünk, mert az élő Istenben reménykedünk, aki üdvözítője minden embernek, de leginkább a hívőknek.” (1 Timóteus 4,10)

Akármennyire szeretnénk, hogy a mindennapjaink könnyen és problémamentesen teljenek, be kell látnunk, hogy ez nem így működik. Főleg, ha hívőként éljük az életünket, lépten-nyomon olyan dolgokkal találjuk szembe magunkat, ami elszomorít, legyengít, mivel a világ éppen az ellenkező irányba tart. Súrlódásba kerülhetünk kollégákkal, ismerősökkel, a szomszéddal, a tanárral, a baráttal… Sokszor szembe kell néznünk betegséggel, felemésztő stresszel, igazságtalansággal, zsákutcával, amiből nem látszik kiút. Ez a világ éppen ellenünk dolgozik, azt szeretné, ha azt hinnénk, ami látható, ha függnénk a pénztől, ha soha semmire nem lenne elég az idő, ha elfelejtenénk mi az, hogy szeretet, megbocsátás, remény. Ahogy ezek a gondolatok összeálltak a fejemben, elkezdtem megnyugodni… Valóban ez a norma ma, természetesnek tűnik a rossz, de én nem így akarok élni. És ekkor nyer értelmet a fenti Ige: „hiszen azért fáradunk és küzdünk, mert az élő Istenben reménykedünk”. A hozzáállásunk, jövő képünk, hitünk túlmutat mindazon, ami itt a Földön van, és a naponta felénk irányuló üzenettel harcba kell szállnunk. Ez bizony fárasztó, nem elég egyszer megtenni, nem elég az ördög nyomásának egyszer nemet mondani. Folyamatos küzdelmet kell folytatnunk azért, hogy a reményünk életben maradjon. Azért, hogy a bennünk levő elégedetlen embert legyőzzük. Néha meg sem tudnánk mondani, hogy mitől fáradt el testünk és lelkünk egy nap végére, mert nem tettünk semmi különöset, ami fizikailag legyengíthetett volna minket, de a belső ember folyamatos küzdelmet folytat bennünk. Amikor gonoszul kezdenek beszélni körülöttünk, és az ellenség azt akarja, hogy mi is becsatlakozzunk, megkísért, hogy lépjünk be a szidalmazók táborába, de a bensőnk küzd, hogy megálljunk a helyes úton és csendben maradjunk, vagy ha kell, kiálljunk az igazság mellett. Ha szükséges a folytonos csüggedések és elerőtlenedés közepette, gondolkodjunk el egy picit… Miért is küszködünk? Mert ha azért folytatunk harcot, hogy kiálljunk a mi Urunk mellett, megálljunk az igazságban és előrébb vigyük Istennek a munkáját, akkor nem meddő harcot végzünk! Akkor naponkénti nehézségeinkre úgy tekintsünk, mint nemes harcra, melyet érdemes harcolnunk. Jól tudjuk, hogy: „Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk”. (2Kor 4,17) Vajon miért fogalmaz így az Ige? Elgondolkodtál már rajta? Talán Aki ihlette Pál írását, annak fogalma sem volt arról, amit itt mi lenn élünk át? Talán nem ért meg vagy nem akarja, hogy jobb legyen? Erről szó sincs. Jézus azzal, hogy eljött a földre mindenben részes volt, amiben mi is, a szenvedésben még inkább. Belekóstolt az emberi létbe, a tanulásba, a munkába, nála több ellenszenvvel, meg nem értettséggel egyikünk sem találkozott. Sokszor a tanítványok, akik a közelében voltak, sem értették meg, és ami a legnehezebb lehetett, hogy a végső pillanatban Isten kénytelen volt leemelni tekintetét Őróla. Emlékszel Jézus is hogyan kiáltott fel? „ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI? azaz: Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?” (Máté 27, 46) Ne felejtsd – ha így kiáltasz Te is – Jézus már előtted mondta ezt. És mindez miért történt meg? Hogy Neked és nekem már ne kelljen ezt mondanom. Ne kelljen Isten jelenléte nélkül élnünk. Ne legyen a bűn elválasztó fal a Teremtő és a teremtmény között. Hogy minden, de minden értelmet nyerjen.

Az alapigénk és a Korinthusiakhoz írt levél is egy felé mutat. Legtöbbször a földi dolgok fényében igyekszünk megérteni az életünket, pedig úgy tényleg értelmetlen. Ha a test szerint vizsgáljuk, akkor küzdünk, fáradozunk, hogy egyszer mindent itt hagyjuk, közben pedig csak sebeket és bántásokat kapunk. De Isten a Menny perspektívájából akarja megmutatni a dolgokat. Reménykedünk benne, mert üdvözítője minden embernek, olvasható a lap tetején a bibliai sor, és a másik Ige is arra emlékeztet, hogy ezek a nehéz napok, nagy és örök dicsőséget szereznek nekünk. Egyet kell tennünk, hogy tekintetünket függesszük a Menny felé! Tudom, hogy legtöbben, akik olvassátok ezeket a sorokat, tudjátok, hogy így kellene tennünk. De valljuk be! Sokszor elfelejtjük vagy nincs már erőnk a harcra, nem reménykedünk tovább. Legyen ennek a mai nappal vége! A Paradicsom nem csak egy délibáb, amit kergetünk, egyszer a földi napjainknak bizony vége lesz, sosem tudni melyik pillanatban és akkor az Atya karjai körülölelnek és elfoglalhatjuk a számunkra készített koronát és hajlékot. Isten fentről szurkol minden nap, ne add fel a küzdelmet!