Amikor Jézus kiszállt, és meglátta a nagy sokaságot, megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való juhok, és kezdte őket sok mindenre tanítani. De amikor az idő már későre járt, odamentek hozzá a tanítványai, és ezt mondták neki: "Lakatlan hely ez, és az idő már későre jár. Bocsásd el őket, hogy a környező településekre és falvakba menve ennivalót vegyenek maguknak." Ő azonban így válaszolt nekik: "Ti adjatok nekik enni!" (Márk 6, 34-44)

Amikor egy régi történet újat mond… így jártam az egyik este, mikor az ötezer ember megvendégelésének története került a szemem elé kinyíló Bibliám hasábjain. Nem is emlékeztem, hogy így kezdődik, hogy Jézus meglátta a sokaságot, és megsajnálta Őket, megindult a szíve rajtuk. Eljön a nehéz napjaink egy pontja, mikor fáradtak, és nyúzottak vagyunk, de igyekszünk Jézus után loholni, amerre csak megy, mert tudjuk, hogy Mellette van jó helyük. De elfáradunk… és ő megindul a vágyakozásunkon! Tanít minket erőt meríteni, változni, szeretni, tisztának maradni, és sorolhatnánk még.

Olvassuk tovább a történetet, csak ezután jön, amiről leginkább írni szeretnék! Kicsit olyan ez, mint egy jó oktatás, először az Igéből tanítja Jézus a sokaságot, mondhatni elméletben, aztán jön a gyakorlat, amikor eléjük tárja a csodát, betölti szükségeiket. A tanítványok – ahogy sokszor mi is – Mesterük elé hozták a saját és mások nehéz helyzetét, és ekkor válaszként arra kellett rádöbbenniük, hogy bennük van a megoldás. Nem a mi erőnkben, nem emberi tettek vagy jóság, szívesség kell hozzá, Jézus itt a felszín alá mutat. Arra, ami a fizikai szemeink előtt nem látható, arra az erőre, amellyel felruházott minket, hogy tegyünk tanítványokká minden népeket, győzedelmeskedjünk a gonosz munkája felett, tapossunk kígyókon és skorpiókon. Ekkor jön a testi gondolkodásmód: Mire ők ezt mondták neki: "Talán mi menjünk el, és vegyünk kétszáz dénárért kenyeret, hogy enni adhassunk nekik?" Nehéz beleillesztenünk magunkat Isten tervébe, kevésnek tartjuk magunkat, hiányosak az eszközeink is, és a mi elképzeléseink köszönő viszonyban sincsenek a Temető Isten elképzeléseivel. Próbáljuk a saját problémáink megoldását mi magunk kreálni, ahogy a tanítványok is próbálták meghatározni milyen összegből, honnan szerezhetnének élelmet…

Jézus azonban megkérdezte tőlük: "Hány kenyeretek van? Menjetek, nézzétek meg!" Amikor megnézték, így szóltak: "Öt kenyerünk van, meg két halunk." Ekkor megparancsolta nekik, hogy ültessenek le mindenkit egy-egy csoportba a zöld fűre. Le is ültek százas és ötvenes csoportokban.

Annyira szeretnék így viszonyulni a készülő csodához, a felhívásokhoz. Jézus kérdezte, hogy hány kenyerük van, nézzék meg! Erre mit mondana a ma embere? Hogy: miért kérdezed Mester? Ez nem reális! Ennyi nem elég… Bármennyi is van nálunk, ilyen sokaság nem lakhat jól belőle… Nem tudom, hogy a tanítványoknak ez megfordult-e akkor a fejükben, de ez a történés példaként lett leírva a számunkra. Ha Jézus indít, kér, akkor kételkedés nélkül tegyük, amit mond! És ez folytatódott, kellett a hit! Le kellett ültetniük ötezer férfit, és a hozzájuk tartozókat, talán kérdezgették, hogy miért teszik, vacsora közeleg talán? Magukban is aggódhattak a tanítványok, hogy mit adnak majd az éhes és fáradt követőknek. De engedelmesek voltak.

Ekkor Jézus vette az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta és megtörte a kenyereket, majd átadta a tanítványoknak, hogy tegyék eléjük; és a két halat is elosztotta mindnyájuknak. Miután mind ettek, és jól is laktak, összeszedték a kenyérdarabokat tizenkét tele kosárral; és azt is, ami a halakból maradt. Akik pedig ettek a kenyerekből, ötezren voltak, csak férfiak.

És akkor jön az Istentől való csoda, Jézuson keresztül, ami megelégít teljesen. Ezen túl pedig van mit összegyűjteni, van mire emlékezni, feltöltődünk erővel, megtelünk bizonyságokkal, ahogy a halak és a maradék kenyér gyűlt össze a kosarakban. Jézus Krisztus pedig ma is ugyanaz, mint akkor volt.