„Az én fülemnek hallásával hallottam felőled, most pedig szemeimmel látlak téged.” Jób 42, 5

Megdöbbent, ellenállást, tagadást vált ki, alkudozásra késztet. Vannak életünknek ilyen váratlan fordulatai. Sokszor azt is érezzük, hogy mindez még csak nem is igazságos velünk vagy másokkal szemben, és mégis megtörténhet. Vajon miért?

Néhányan még a keresztények közül is azt gondolják, hogy őket vagy szeretteiket nem érheti baj, mert hisznek Istenben. Az élet mégis valami mást mutat. Megtörténik a munkahely elvesztése, a betegség, a gyász, az anyagi és kapcsolati válság. Vajon miért?

Nehéz lenne egy ilyen apró gondolatburokban megválaszolni az emberiség egyik legnagyobb kérdését, de azt leírhatom, hogy mit értettem meg a saját életemre nézve. Jób könyve talán bele sem került volna a Bibliába, ha az a gazdag istenfélő ember marad a gyerekeivel és feleségével, akit a történet elején látunk. Az egész könyv a megpróbáltatás kemény tüzének alig kiállható lángjait mutatja be. Mindezek után azonban ő lehetett az az ember, aki – Isten által – példa számunkra a legnagyobb nyomorúságban is. A rengeteg csoda, amit Jézus az új szövetségben hajtott végre az embereken sosem jöhettek volna létre, ha nincs betegség, halál, fájdalom és ráutaltság, egy szóval az ember halandósága. Rá kellett jönnöm, hogy Isten újabb arcait csak egy módon ismerhetem meg, ha eddig nem látott mélységeket járok meg. A gyülekezetben múlt vasárnap elhangzott Lázár feltámasztásának története. Az is egy újabb színt mutatott meg nekem az Úrból. Márta és Mária is számon kérték Jézust, és azt mondták Neki: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” (János 11, 21) És ez talán igaz is. Akkor mégis, vajon miért maradt távol a Mester? Ismerték már jól a csodáit, hogy betegeket képes meggyógyítani, azonban ezúttal azt kellett megtapasztalniuk, hogy a negyednapos halottat is képes feltámasztani. Ellehetetlenítő érzés lehetett azt tudni, hogy ismerik az Urat, küldtek is Érte, ha jött volna, életben is tudta volna tartani Lázárt, de nem jött el. Vajon miért?

Várjuk a megváltást, a mennyei beavatkozást egy helyzetbe, de nem történik meg. Ismerős ez a megbénító érzés? Veszteg vannak az angyalok, még várat a Lélek és bekövetkezik valami, ami rettentő erővel súlyt le és a mélybe taszít. Jó ideig ott is tart, és alig tudsz magadhoz térni. Mondják a párkapcsolatokról is - igen bölcsen - hogy míg nem voltak igazi mélységek, konfliktusok és viták, addig nem is kipróbált a dolog, nem ismerhetjük eléggé a másikat. Istennel kapcsolatban is valahogy ezt értettem meg. Nem ismerhetem meg valós módon, míg élem a mindennapi kis életemet. Jólétben, örömben, egészségben, sikerben. Ezek könnyen abba a téves elképzelésbe ringathatnak minket, hogy individuális, független lények vagyunk, bízhatunk magunkban, ezt mi értük el, megy egyedül is. Pedig annyira nem! Összegezve, szükségünk van a próbákra, mert:

- Az Úr igazi közelségében lehetünk azok, akiknek teremtettünk. Igenis rá vagyunk utalva, összefonódva, magunkat feladva lehet és érdemes élni Vele!

- Isten új arcait, jellemének még ismeretlen vonásait csak az addig meg nem élt próbák fedik fel előttünk

Így lesz igazi és kipróbált kapcsolatunk Vele! Természetes, hogy nem várjuk a próbákat ezután sem tárt karokkal, de megadással és bizalommal legyünk az Úr felé! Hiszem, hogy Jóbhoz hasonlóan mi is megkapjuk hűségünk jutalmát.