Néha valóban elgondolkodunk rajta, hogy mit kellene tennünk, hogy megbecsüljenek, hogy jobban szeressenek az emberek? Sokszor úgy vágynánk arra, hogy hiányozzunk másoknak, hogy mosolyogva keressék a közelségünket. Talán ez nem is olyan lehetetlen, de ezért nekünk is kell tenni.
-Egyszer a lelkipásztor felesége feltett nekem egy kérdést, ami ekképpen szólt: „Miért van az, hogy engem nem szeretnek az emberek? Például, ha óvodai szülői értekezletre megyek, senki nem ül mellém?” Amikor ő befejezte a kérdést, én hirtelen azt feleltem: Olvasd el a lábmosás történetét a Bibliából! A választól csendesebb lett, mélyen elgondolkodott és elköszönt. A hirtelen válasz miatt én is megdöbbentem, és amint módom volt, gyorsan kikerestem a lábmosás történetét, mert kíváncsi voltam, hogy esetleg rosszat mondtam -e?
Az alázatra való nevelést nagyon jól bemutatja a történet, amit mi is gyakorolhatunk embertársainkkal.  Jézus megmosta a tanítványai lábát, bemutatva, hogy ekképpen cselekedjünk mi is.
Lehetséges, hogy általam üzent az Úr annak az asszonynak, aki eddig eléggé kiharcolta a tekintélyét magának az emberek között.
Jézus így akarta őt is a helyes útra terelni.
Beszélgettem egy lelkipásztorral, aki arra panaszkodott, hogy őt biztosan nem szeretik a hívek, mert soha nem vesznek neki ajándékot, pedig szívesen elfogadná. Én a meglepetéstől előbb nem tudtam szólni, majd mikor mélyebben megértettem a panasz súlyát, csak annyit mondtam: Valószínű nincsenek hozzászoktatva a hívek, egymás felköszöntéséhez. Csend lett. Lehetséges ő azon gondolkodott, hogy ki a hibás, én meg azon, hogyan lehet ilyet kérni valakinek? Mint ahogy a tiszteletet ki kell érdemelni, éppen így ha a gyülekezet arra van tanítva, hogy szeretettel legyenek a testvérek egymás felé, valószínű szeretetből a pásztorról sem felejtkeznének meg a hívek olykor-olykor.