Jelzőőr
Így volt ez azon az éjszakán is, mikor az állomásról telefonáltak a jelző őrnek, óra, perc pontossággal, hogy mikor fog odaérkezni egy személyvonat, amit neki kell fogadni, és átengedni.
Kiment az őr, látta közeledni a vonatot, de azt is látta, hogy az útról, egy kocsi közeledik a vasúti átjáróhoz. Elkezdett neki a lámpájával körözni, de a kocsi csak közeledett. Akkor a jelző őr még közelebb ment és még a kezével is integetett, hogy álljon meg, mert vonat azonnal odaérkezik. A várt szerelvény befutott, és a kocsi, mintha semmi akadály nem lenne előtte, nagy sebességgel belerohant a vonatba. A benne ülő utasok mind életüket veszítették.
Mikor a baleset ügyében bírósági tárgyalás folyt, a jelző őrt is beidézték.
A bíró megkérdezte, hogy miért nem jelzett a kocsinak, hogy a vonat közeledik, de az őr határozottan azt mondta: de igen, én kint voltam fogadtam a vonatot, és mikor láttam, hogy jön a kocsi, a lámpámmal köröztem, még a kezemmel is integettem, hogy álljon meg.
Nem érzem magam bűnösnek.
A bíró nézte a jelző őrt és azt mondta: „Az igaz, hogy a lámpával jelzett a kocsinak, csak a baj az volt, hogy a lámpa nem világított!”
A tárgyaló teremben óriási csend lett.
Kedves testvéreim! A mi életünkre vonatkoztatva vizsgáljuk meg a történetet.
Jelzőőrként mi is kint vagyunk a világban, hogy figyelmeztessük az embereket a veszélyre. De vajon világít a mi lámpánk? Van benne égő, vagy olaj, ami által világot tudjon adni? Vajon tudunk -e világítani mi a sötétben?
És majd akkor mikor az igaz bíró előtt állunk, vajon nem -e ezt mondja nekünk is : „Az igaz, hogy kint voltál, és jeleztél a veszélyre, de nem égett a lámpád, hogy a sötétben lévők megláthassák azt.”
Nézzük hát meg a lámpásainkat, töltsünk bele olajat, hogy világítani tudjunk a sötétben!
Hogy az igaz Bíró ne elitéljen, hanem helyet adjon a Mennyei házban nekünk is.