Két beteg ember a kórházban feküdt. Az egyik az ablaknál a másik a falnál. Aki az ablaknál feküdt, az erősebb volt, felült az ágyban és minden nap mesélt a másiknak. Elmondta, mit lát a parkban. Látja, hogy az emberek sétálnak, süt a nap, az emberek szeretik egymást, stb. Felvidította naponta beteg társát. Egyszer csak meghalt az az ember, aki mesélt a másiknak. A másik beteg arra kérte az ápolónőt, hogy hadd feküdjön most már ő arra az ágyra, hogy ő is kinézhessen az ablakon. Az ápolónő készségesen átsegítette a kért ágyra és mikor a beteg kinézett az ablakon, egy tűzfalat látott. Meglepődve kérdezte az ápolónőt, hogy van az, hogy nem látja azt, amit a másik beteg társa? Az ápolónő szomorúan azt válaszolta: az az ember vak volt, és azt mesélte el, amit képzeletben látott azért, hogy megvidámítsa őt. A beteg sokáig gondolkodott, valószínű akkor értette meg, hogy milyen jó volt hozzá a másik.
Szeressük mi is embertársainkat, és ha rajtunk áll, vigyünk egy kis fényt az életükbe! Jézus azt mondta: „Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek!”
Szeressük mi is embertársainkat, és ha rajtunk áll, vigyünk egy kis fényt az életükbe! Jézus azt mondta: „Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek!”