A napokban a lányommal beszélgettem, akinek elpanaszoltam, hogy ha kimegyek az udvarra, a kutya állandóan jön utánam. Ő azt válaszolta rá: „Úgy kellene az embernek is mindig Isten után menni, és egy percre sem szabad lenne elhagyni Őt, mert mint ahogy a kutyának te nyújtod a szeretetet, a biztonságot, ugyanúgy a mi számunkra egyedül az Úr biztosítja mindezt.”
Elmélyültem a gondolataimban és arra gondoltam mikor a kiskutya torkán fennakadt egy csont és mennyi imát ejtettünk érte, hogy Isten tartsa életben. Az ijedtség miatt többször epilepsziás rohamai lettek, és a többi állat nagyon megvetően nézett rá, ő szégyellte magát, ezért ilyenkor mindig elbújt. Egy napon feljött a nyári zivatar, és ő akkor is éppen a búvóhelyén volt. Emlékszek, én is imádkoztam érte, hogy Isten tartsa meg abban a kegyetlen időben.
Gondolataim tovább peregtek… A napokban kimentem a kertbe, és ahogy a kutya meglátott, rögtön mellém szegődött. Dühös voltam rá, hogy nem lehet egy lépést sem tenni tőle, és mérgesen rákiáltottam. Összehúzta magát, és elfutott. Egy idő után munkám közben felpillantottam, és tekintetem találkozott a töklevél mögül kikandikált két kis szempárral. Láttam, ott meglapulva minden mozdulatomat figyelte. Csak arra várt, hogy elnevessem magam, és máris hozzám fusson. Igen, ez így is történt. Nevettem a kis buta állaton, és tekintetemmel bátorítva néhány másodperc alatt újra mellettem ült, a lábamnál…
Hálás volt az újraindult barátság miatt, megnyugodva és büszkén nézett fel rám.
Valóban, amint kiteszem a lábam a lakásból, a kutya rögtön mellém szegődik, és minden mozdulatomat nézi, várja a jelzéseket, melyek felé irányulnak.
Felidézve e néhány eseményt, arra gondoltam mennyire igaza van a lányomnak. Ha ennek a kis oktondi állatnak van annyi felfogása, hogy az embert így szeresse, mindig a közelségét keresse, mert benne van talán a hála, a biztonságérzet, a szeretet hiányának pótlása, vagy bármi, csak a lényeg az, hogy ott akar lenni, ahol én vagyok.
Mi emberek, akik mindent köszönhetünk az Istennek, van -e bennünk olyan vágy, mint ebben a kiskutyában? Akarunk -e mindig az Urunk közelében lenni, vágyjuk -e a szeretetét, tudjuk -e, hogy a teljes biztonság csak Nála van? Nekünk nem kellene elbújni a töklevél mögé, mert Isten nem elküld, hanem folyton hív magához. Keressük -e tekintetünkkel azt a szempárt, mint ahogyan az említett kiskutya tette? Van -e bennünk olyan ragaszkodás, olyan szeretet Isten iránt? Hányszor keressük az Isten tekintetét, hányszor akarunk lábaihoz futni, hányszor tekintünk fel Rá akkor is, mikor hálásnak kellene lenni a szívünknek? Vagy olyanok vagyunk, hogy csak akkor nézünk fel az Istenre, mikor kérünk tőle?
Bárhogyan is van, tanuljunk mindannyian ebből a kis történetből. Legyünk hűségesek, ragaszkodók, hálásak Istennek, mert minden jó csak Tőle származik. Mellette van a mi biztonságunk, Nélküle a sátán prédái lennénk, mint annyi és annyi ember!
Immánuel= Velünk az Isten.