Egy diakonissza mondta el beszámolójában az alábbi esetet:
Gyermekotthonban jártam. A sok vidám kisgyerek között láttam egy gyermekarcot, amelyről hiányzott a vidámság. Amint figyeltem, ijesztő arcfintorítások között artikulátlan hangokat adott s a mellette levő gyermekeknek hol az arcába csapott, ütötte, karmolta társait és állandóan nyugtalankodott. Mikor kérdezősködtem a gyermekek felügyelőjétől e kis leány különös viselkedésének okáról, szomorú történetet mondott el.
A kis leány édesanyjának már volt egy nagyobb leánya és fia, mikor ő megszületett. Az édesanyja nagy örömmel fogadta harmadik gyermekét. Amint a kisgyermek növekedett, egyre kedvesebb lett édesanyja előtt. Mikor elérte a második évét, egyszer súlyos beteg lett, s az állapota folyamatosan rosszabbodott. Az anya, ki máskülönben Istenfélő volt, imáival állandóan ostromolta a Mindenhatót kicsinye életéért, de látszólag meghallgatás nélkül. Mikor észrevette, hogy gyermeke egész közel áll a halálhoz, térdre vetette magát és megfogadta, hogy ha a gyermeke meghal, akkor az Isten nevét soha többet ki nem mondja, és nem hisz benne. A gyermek csodálatos módon életben maradt, de ezzel a betegséggel, és még a másik kettő is megbetegedett, az egyik egészen nyomorék lett. Így felelt az anya fenyegetőzésére az Isten. Most rettenetes fájdalommal, kínnal éli meg életét az édesanya. Sírva panaszolja, hogy hiába imádkozik, hiába olvassa az Isten Igéjét, a szíve helyén egy kemény kődarab van. Már nem jár templomba, és nem hisz semmiben…
Azóta szegény kis Marikára -így hívták a kislányt- még nagyobb sajnálattal nézek. Rettenetes példáját látom benne a Bibliai Igének: „Megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad- és negyedíziglen.”