A napokban Istentiszteletről hazajövet megálltunk egy üzlet előtt, és míg a férjem bement megvenni 1-2 dolgot, én a kocsiban maradtam. Közben megállt előttünk egy mikrobusz, melyből egy 10 év körüli kislány és egy kb. 20 éves fiú lépett ki. Úgy tűnt, hogy testvérek voltak, és mosolyt csalt az arcomra, miként néztem őket. A kislány bal kezében valószínű a zsebpénzéből elkülönített kisapró pénzt szorongatott, és lágy mozdulattal a bátyja felé tartotta. Mialatt előre haladtak, többször megpróbálta a pénzt átnyújtani, annak jeléül, hogy a kért dolgot ő szeretné kifizetni, legalábbis a illem kedvéért. A Fiú azonban határozott, magabiztos mozdulattal kinyitotta az ajtót, és nem nyúlt a kislány pénze után.
Ő már saját keresettel rendelkezik bizonyos, és szégyen lenne, ha a húgát nem vendégelné meg egy kis édességgel, fagyival, vagy üdítővel.
A néhány perces kis jelenet, kellemesen hatott rám, és azon kaptam magam, hogy az arcomról a mosoly nem fogyott el, és narrátorként fogalmaztam meg a történéseket.
Valószínű a két fiatal már nem is emlékszik rá, vagy számukra nem is volt olyan fontos, viszont én rögzítettem az emlékeim között, hisz manapság oly kevés az ilyen családi jelenet.
Mintha egy gyermekkori álmom elevenedett volna meg bennem, magamat láttam, egy soha meg nem született báttyal, aki nekem valami finomságot vett. Láttam, amint szerényen nyújtottam felé a pénzt, de magabiztosan szó, és gesztus nélkül nem fogadta el. Szép volt az emlék, ami velem soha nem történt meg, de mások által megszülethetett bennem.