Imádkozva nyújtom feléd kezem, lelkem utánad, eped, mint a kiszakadt föld. ( Zsolt.143:6)
Az ember azt gondolhatná, hogy az Isten után való szomjúságot csak a hívők érzik. De vannak emberek -bár kevesen- akik még nem jutottak hitre, de mégis kimondhatatlanul vágynak Isten után.
1944-ben egy halott katona zsebében a következő sorokat találták: „Óh, halld meg kiáltásomat, Istenem, és Teremtőm! Még soha nem beszéltem veled, és éppen ma szeretnék Hozzád imádkozni.
Te tudod, hogy gyermekségemtől kezdve azt mondták nekem, hogy Te nem létezel, és én balga elhittem ezt. Sohasem csodáltam meg a Te bölcs alkotásodat. Ma éjjel először nem tudom, hogy történt ez, láttam az eget, a csillagok pompáját. Milyen fényesen ragyogtak ott fönt! És egyszerre a Te fényednél világossá lett bennem, hogy mi az örök igazság. Abban a pillanatban megértettem, hogy milyen rettenetes tévhitben, hazugságban éltem. Én Istenem, milyen felfoghatatlan, hogy kinyújtod a kezedet felém!”