Isten időként megilleti a szívünket, megérteti velünk, hogy szeretetünknek valamilyen ajándékára vár.
Lefte leányát áldozta oda, István az életét.
Az Urat nem lehet kedvünk szerinti ajándékkal tisztelni, nem találja kedvét semmiben, amit az emberi szív maga gondolt ki.
Nem tekintett Kain ajándékára sem, csak a szomorúságára volt.
Boldog vagy, ha az Úr világosan tudtodra adta, hogy milyen ajándékot vár tőled. Ne késlekedjél vele!
Megtörténik azonban, hogy amikor már szinte az oltárra tennénk az ajándékunkat, azt még Isten különösen fel akarja értékelni saját szemében, és akkor így szól: Emlékeztetlek egy felebarátodra, egy rendezetlen dolgodra.
Ilyenkor szeretnénk saját, őszinte ajándékunk felett örülni, várva az Úr örömét, de itt az oltárnál az Úr megzavar minket.
Megzavarja az Úr ezt a készülő örömet, vagy keserűség lesz belőle, vagy megszentelt öröm. István odatette az életét. Isten lelkétől indíttatva mondta el az utolsó prédikációját, mely különösen ingerelte a hallgatókat.
Azt mondja, amit a Lélek ad ajkára. Már akkor semmivel sem rendelkezett, mivel már önmagával együtt mindent az Úrnak adott. Már nem volt semmije, amit félthetett volna.
Azt mondja az Úrnak sebektől borítva: Uram Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet!
Már-már az oltáron van a drága ajándék, készen volt a halálra, ajándéka rendben volt, de az Úr gyöngéd szeretettel megállítja. Az oltártól visszafordítja- ezért is látta, hogy Jézus az Atya jobbján áll- ellenségei felé, felebarátai felé, akik e gyilkosság miatt, nagy bajban voltak.
István azonnal megérti ezt, és így imádkozik: Uram, ne tulajdoníts nekik bűnt!
Meg kellett emlékeznie ellenségeiről, míg az úton volt velük. Megbocsátó, feloldozó, közbenjáró szeretettel emlékezett meg. Most már vihette az ajándékát, most már megszentelve került az oltárra. Most már igazán értékes volt.
Csodálatos a mi Istenünk, aki vigyáz arra, hogy jutalmunkból semmi el ne maradjon.
Jézus volt az egyetlen ajádékvivő, akit az oltártól az Atyának nem kellett visszaküldeni.
Jézus ezzel kezdte a kereszten: „Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek.” (Lk.23:34)
Jézus a főpap előtt sem hibázott. Ajándékvitele tökéletes volt, az oltárhoz járuláshoz, mindenben Isten kedvére való.
A 2 Krón. 24:22-ben olvassuk: Zakariás azzal a kiáltással ment a halálba: „Látja az Úr és bosszút áll.”
Ez a kiáltás volt a puszta ítélete. Közbenjáró könyörgés nélkül, Istvánnak az újszövetség oltáránál több adatott. Ugyanez a kegyelem adatik nekünk is.
Testvér, ha ég a szíved, hogy Uradnak örömet szerezzél, ha ajándékot készítettél az oltárra, engedd, hogy mielőtt odahelyezzed, Urad emlékeztessen. Nem azt kell megvizsgálnod ki volt a hibás, hanem csak azt, hogy van-e valakinek panasza ellened, és mit tehetsz az ellenségeidért, míg az úton vagy.
Lehet, hogy legidősebb testvérednek jogos panasza van az oltár között és az ajándék között. Isten nem fogadja el az ajándékainkat, amíg az elsőszülöttet meg nem engeszteltük.
Meg kell tanulni csókolni a Fiút, hogy meg ne haragudjék az úton, és az ajándékainkkal együtt el ne vesszünk. ( Zsolt.2:12)